20.rész

1500 km



-A reptérre,de azonnal!-kiáltottam amint bepattantam a hátsó ülésre.Az utazótáskámat a földre dobtam,a kézi táskámat pedig letettem az ülésre.Tompán érzékeltem,ahogy a kocsi megindul.Nem foglalkoztam vele.Elővettem a mobilom és Aprilt tárcsáztam.
-Szia Rachel!Mizu?-szólt élénken a telefonba.
A könnyeimmel küszködve gyorsan mesélni kezdtem:
-Szia!Tennél nekem egy szívességet?Sürgősen Los Angelesbe kellett utaznom Rob miatt.Nem tudom meddig leszek távol.Tudnál vigyázni Anniere?Ma este át kéne menned hozzá,meg holnap suli után,és így tovább.Néha rá is kéne telefonálnod.Majd én hívlak és beszélünk.Van nála pénz,azzal ne törődj,de ha kell akkor tudod hol tartjuk.
-Nyugi Rachel,ebből nem értek semmit!Vigyázzak Anniere?
-Igen!Kérlek!
-Oké,a többit tudni fogom.De mi van veled?Annyira ideges a hangod.Mi történt?
-Robot elütötte egy taxi.-sírtam fel.-Kórházban fekszik élet-halál között.
-Istenem!-nyögte April.-Azaz semmi baj!Ne idegeskedj!Minden rendben lesz.
-Jaj,Ap,nem tudom.Nem tudom.
-Nyugi Rachel,ne félj!NINCS OKOD FÉLNI!-taglalta lassan,nyugodtan.Ebben profi volt.-Annie miatt ne izgulj,jól elleszünk kettecskén.De ha akarod szólok Samnek is.
-Igen,az jó lenne.-szipogtam még mindig elkeseredve.
-Hol vagy most?
-Taxiban a reptér fele.De mindjárt ott vagyunk.Leteszem,oké?Szia és köszönök mindent!
-Értem.Oké,Rachel,szia.Semmiség az egész.Csók!
Utolsó mondatát szinte nem is hallottam.Kinyomtam a telefonom és zsebre vágtam.A pénztárcámat kezdtem keresgélni.Remegő kezekkel nyújtottam a sofőr felé a bankjegyeket.Pontosan annyit amennyit a taxióra mutatott.
-De hölgyem!Hiszen még oda sem értünk!
-Itt jó lesz,köszönöm.-mondtam és elraktam a tárcámat.A vállamra vettem a kézi táskámat és kézbe vettem az utazó táskámat.Kinyitottam az ajtót,noha a kocsi még meg sem állt.Kipattantam és rohanni kezdtem.Nem foglalkoztam a taxis méltatlankodó kiabálásával.Pár perc múlva (mialatt rémképek ezrei viharzottak keresztül gondolataimon) beértem a reptérre.A legközelebb eső kasszához rohantam.Hála Istennek itt álltak a legkevesebben!A legelöl álló fiatal fiú megvette a jegyét és szerencsémre sietősen távozott.Ám a második vevővel már nem volt ilyen szerencsém.Egy idős hölgy volt,aki előttem állt,s korához méltó tempóban intézkedett.Majd megőrültem amíg kiválasztotta a megfelelő járatot.
-Kapkodja már magát!-förmedtem rá.
Erre eltátotta a száját,s nagy szemeket meresztett rám.Szinte már megbántam,hogy így ráripakodtam,de ekkor beszélni kezdett:
-Mégis hogy képzelte ezt kisasszony?Ejnye!Illik így beszélni egy idős hölggyel?Tisztelettel kéne bánnia az idős emberekkel...
-Jaj,fogja már be!
Hápogni kezdett,de utána meggondolta magát.Megvette a jegyét és megvető pillantásokkal eltipegett.El sem tudom mondani mennyire nem érdekelt!
-Az első Los Angelesbe induló repülőre kérnék egy jegyet!-hadartam a pénztárnál ülő csinos fiatal nőnek.
Bólintott és a monitort kezdte vizslatni.
-Igen,itt is van.-csicseregte.-Micsoda mázlista!-nevetett fel vidáman.-Már csak két hely van erre a járatra!Hová adjam,a gép hátuljába,vagy előre az ablak mellé?
-Teljesen mindegy.
-Rendben.-már megint ez a csicsergő hang!Az idegeimre megy!
Ezek után adott egy prospektust a jegy mellé.Kifizettem a jegyet,majd miután a nő nagyjából elmondta,hogy merre kell mennem elrohantam.Nem érdekelt az udvariasság,csak az,hogy minél előbb a gépen üljek és menjek Robhoz.A nyilak és táblák segítségével eljutottam az ellenőrző pultig.Jegyemet beszálló kártyára váltották és ellenőriztek.A táskámat leadtam,majd rohantam a gépig.Már csak öt perc volt az indulásig,sietnem kellett!Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a gépig,kártyámat a légiutaskísérő kezébe nyomtam és elmotyogtam valami köszönésfélét.
-Jó napot!-köszöntött megnyerő mosollyal egy húszas évei végén járó nő.
Biccentettem.Babrált valamit a kártyámmal,de nem foglalkoztam vele.Ideges pillantásokat lövelltem a gép felé.
-Azt is magával akarja vinni?-kérdezte a táskámra mutatva.
-Persze!-mondtam kissé meglepődve.Mégis mit gondolt?Elhozom a táskámat,aztán a reptéren hagyom?
-Leellenőrizték?
-Nem,tele van bombákkal.Mégis mit gondol?-csattantam fel.Megőrülök az ilyen hülye emberektől!
Furcsa pillantásokat vetett felém.
-Most viccel?
-Nem,én vagyok Osama Bin Laden.-mondtam erőltetett,hülye vigyorral az arcomon.
-Megnézhetném?-kérdezte,s fejével a táskám felé bökött.
-Ha akarja!-átadtam neki a táskámat.Ha ezzel megnyugtathatom...
-Rendben.Köszönöm.-válaszolta,de zavart pillantásokat vetett felém,amikor elvettem a táskámat.
Bólintottam.Na most kéne bemennem!De...nem tudom.Eddig csak néhányszor (kb.hatszor) utaztam repülőn,nem vagyok jártas benne.Merre kell mennem?És hol a helyem?
Félénken megkérdeztem:
-Megtudná mutatni,hogy hová kell leülnöm?
-Persze,majd megmutatom.De várjuk meg ezt a fiatalembert is!-szólt kedvesen mosolyogva,fejével egy a lépcsőn felsiető férfi felé intve.A férfi a kártyáját a nő kezébe nyomta,majd erős brit akcentussal köszöntött minket.A nő egy csábos mosollyal és egy elbűvölő "Jó napot!"-tal fogadta,én csak egy biccentést tudtam végrehajtani.
-Csak ennyi csomagja van uram?-kérdezte a fiatal nő,de a férfi ügyet sem vetett rá.Meleg,barna szemeivel engem fürkészett.A pillantása egyszerre égetett és hűttöt le.Lesütöttem a tekintetem,éreztem amint a nyakamtól a homlokomig elönt a pír.Harmadjára ismételte el a kérdését a légiutaskísérő mire a férfi méltóztatott figyelni rá.
Ezek után az események gyorsan történtek.A férfi gyönyörű szemei után már csak arra emlékszem,hogy a helyemen ülök,s hallom,amint bemondják,hogy kapcsoljuk be az öveinket.Kábultan eleget tettem az utasításnak,majd hátradőltem és lehunytam a szemem.Liftezni kezdett a gyomrom amikor éreztem,hogy a gép felemelkedik.Próbáltam lenyugodni,hogy rosszullétem elmúljon,de nem ment.A szívem majd' kiugrott a helyéről,a bőröm nyirkos volt.
-Jól érzi magát?-egy fiatal,szőke hajú,világoskék szemű nő hajolt felém.Az arca nagyon különleges volt,de szép.Elsőre nem mondtam volna szépnek,de miután jobban megnéztem felfedeztem különleges vonásaiban a szépséget.Annyira fiatal volt!Huszonegy ha volt...
Bambán néztem rá,nem értettem,hogy miért kérdezi.És azt sem értettem,hogy ő miért áll,amikor még mindenki a helyén volt.
-Vanessa vagyok.Légiutaskísérő.
Ezzel megválaszolta kimondatlan kérdésem.Nem válaszoltam,féltem hogy ha kinyitom a számat elhányom magam.Csak megráztam a fejem.
-Nyugodjon meg!Nincs semmi baj!Természetes,hogy rosszul van.Nem gyakran utazik repülővel,igaz?-kérdezte kedves,lágy hangon.
Kezét a homlokomra tette,majd a hajamat kezdte simogatni.
-Nyugodjon meg.Nem lesz semmi baj.Csak lélegezzen mélyeket!Mindjárt elmúlik.
S lassan tényleg így történt.Elmúlt az émelygés,a szívverésem is lassulni kezdett.Nagyokat lélegeztem,próbáltam lehiggadni.
-Látja,hogy mindjárt jobb!Csak így tovább!-elemelte a kezét,s lassan eltávolodott.-Csak szóljon ha rosszabbul van.Kér egy kis vizet?
Hálásan ránéztem és bólintottam.Ezzel elment.Már jobban éreztem magam,de nem nyugodtam meg.Egyre csak kattogott az agyam,egyik gondolat rémisztőbb volt,mint a másik.Mi lesz ha későn érek oda?Mi lesz ha Rob meghal vagy rosszabbodik az állapota?Annie mit fog csinálni addig amíg távol vagyok?Vajon Fred mit gondol rólam?Lesznek paparazzik?Ahogy ezekre gondoltam éreztem,hogy kiszárad a szám és remegni kezd a kezem.Rémes helyzetben voltam és a jövő is aggasztott.Annyira aggódtam Robért!Nem élem túl ha bármi baja esik!Annyira szeretem,egyszerűen nem történhet meg,hogy baja esik!Vanessa visszatért,egy pohár vizet tartott a kezében.Lehajtotta a tálcámat és a pohártartóba tette a poharat.
-Szóljon ha bármire szüksége van.
A pohárért nyúltam,noha féltem,hogy kilöttyintem a benne lévő hideg vizet.Egy húzásra megittam,majd a táskámban kezdtem keresgélni.Elővettem egy zsebkendőt és megtöröltem a számat és az arcomat.Majd hátradőltem és lehunytam a szemeim.Kimerített az izgalom,de nem bírtam elaludni.Rosszabbnál rosszabb gondolatok gyötörtek,kétségbe voltam esve.Létezik az,hogy elveszik tőlem azt a férfit akit a legjobban szeretek?
A legrosszabb nyilván az volt,hogy attól rettegtem túl későn érkezek meg.Szinte láttam magam előtt az imádott férfit,s ez ha lehet még rontott is a helyzeten.Annyira vágytam rá!Szerettem volna érezni az érintését,hallani a hangját,látni a mosolyát.Mikor fog legközelebb mosolyogni?Fog egyáltalán valaha is?Nem élném túl,ha nem.Gondolataim egyre csak körülötte forogtak.Visszaidéztem,hogy milyen volt először élőben látni.Életem egyik legjobb pillanata volt.Ahogy megláttam a pub falának támaszkodva,ahogy átható tekintetével engem néz...Aztán a mostani "első" találkánkra gondoltam.Amikor megláttam,tudtam,hogy elvesztem.Egyetlen pillantás elég volt,hogy elvesszek...Ő a végzetem.Már akkor éreztem,hogy az övé leszek amikor először csókolt meg...Az övé vagyok,s bárhogy alakul az övé leszek.Szeretem,ahogy csak egy nő szerethet egy férfit!
Életem leghosszabb és leggyötrelmesebb 1500 km-e volt ez.Azt hittem sosem lesz vége,s így fogok meghalni kétségek közt vergődve,az izgalomtól félholtan,de akkor bemondták,hogy készülődünk a leszálláshoz.Nagyot sóhajtottam.Megérkeztünk.Ez itt Los Angeles.Egyáltalán nem olyan,mint 17 éve.Akkor reményekkel és vágyakkal telve,boldogan léptem ki az ajtón.Most a lehető legrosszabb állapotban hagytam el a repülőgépet.Ép rohantam volna a kijárat felé,amikor ismeretlen ismerős hangját hallottam meg a hátam mögött.