21.rész

Váratlan fordulat



-Hölgyem!Kisasszony!
A hang hatására minden egyes szőrszál felállt a testemen,a szívem pedig hevesebben kezdett verni.Egész életemben egyszer halottam,mégis belém vésődött ez a hang.Hátra fordultam és nem csalódtam.A repülőgép utolsó utasa állt velem szemben.Nagy,barna szemeit most is belém fúrta.Úgy éreztem a lelkemig hatol a pillantása.A testem azonnal válaszolt.A szám kiszáradt,éreztem,hogy leizzadok.Mégis mi ez az egész?Ez a férfi (akivel most találkoztam először),olyan hatással van rám...mintha már régóta ismerném.Mintha...Nem az nem lehet.
De igen.A vonzalom kettőnk között annyira egyértelmű volt,szinte csodálom,hogy más nem vette észre...De én Robot szeretem!Én hozzá tartozom!Nem táplálhatok vonzalmat (ráadásul ilyen erőset) más férfi iránt!Ez egyszerűen lehetetlen!Hogy érezhetek ilyet?Ilyen undorító,hűtlen caffka lennék?Mi ütött belém?
-Nem Rachel McAchlenhez van szerencsém?-kérdezte.
Már akkor kiéreztem a hangjából a tájszólást,amikor először megszólalt.Bár Rob is akcentussal beszélt,ennél a férfinél sokkal jobban éreztem.Nagyon feltűnő volt.
-De.Igen.-nyögtem idétlenül.Azonnal elpirultam.
Felém nyújtotta a kezét.
-Ian Teabing vagyok.Nagy rajongója.Az összes könyvét olvastam,igazán szeretem ahogy ír.-mondta mosolyogva.
-Rachel McAhlen.-nyújtottam jobbomat a fölötébb jóképű idegennek.Azaz most már nem is idegen.
-Ne haragudjon,hogy csak így leszólítottam.Biztosan siet.
-Nem,nem sietek.-Mi???Hiszen én Robhoz megyek.Sietek.Rohanok.Rob vár rám.-Vagyis...ami azt illeti...sietek.Egy...barátomat jöttem meglátogatni aki kórházban fekszik.-Barátomat?Miket beszélek?
-Persze.Megértem.Azért ha lesz ideje a következő öt napban,keressen meg.Munkaügyben vagyok itt,és még öt napig itt is maradok.Megadom a telefonszámom,azon elérhet.-már nyúlt is a táskájába.
Gyorsan gondolkodni kezdtem.Valamivel ki kell keverednem ebből a fölöttébb kellemetlen helyzetből.Vagy végem.
-Nem hiszem,hogy lenne időm...
-Kérem.-nézett mélyen a szemembe Ian.Megtalálta amit keresett.Egy fehér kártyát adott a kezembe.Amikor hozzám ért,úgy éreztem ezer meg ezer kis villám cikázik keresztül a testemen.A szívem ismételten gyorsabban kezdett dobogni.Elpirultam.Forróság öntött el.Zavartan elkaptam a pillantásom és elhúztam a kezem.Nem voltam elég gyors.Azalatt a pár másodperc alatt minden megváltozott.Addig a pár másodpercig csak Ian és én léteztünk.És ezt ő is tudta.Nyilvánvaló volt...
-Kérem.-ismételte csábos hangján és én nem tudtam nemet mondani.
-Rendben.-leheltem lemondóan.
-Köszönöm.-válaszolta olyan lazán,mintha semmi nem történt volna közöttünk.
-Nincs mit.-krahácsoltam.Idegesen pislogtam a kijárat felé.Mennem kéne.Mégis mire várok?Mennem kell.
-Ha gondolja elvihetem abba a kórházba amelyikbe menni készült.-ajánlotta mosolyogva.
-Nem,ez nem szükséges.Ön biztos nagyon elfoglalt.-a földet bámultam zavaromban.Teljesen elvesztem.
-Önre bármikor szakítanék időt.
Erre úgy kaptam fel a fejemet,minta a kezemet kérte volna.Hál' Istennek ilyesmiről szó sem volt.Még csak az kéne!
-Hát...ha arra megy.
-Pontosan.-felém nyújtotta a karját,de ezúttal elővigyázatos volt.Véletlenül sem ért hozzám.
Bólintottam és elmotyogtam valami "Köszönöm!" félét.Utána a kijárat felé vettük az irányt.Ian nem szólt semmit,de végig nagyon udvarias és segítőkész volt.Kinyitotta előttem az ajtót,hozta a csomagjaimat...Igazi úriember!
Istenem,miket beszélek?Hisz Rob is úriember!Ő is mindig ilyen volt velem!Akkor miért csinálok úgy,mintha ez férfi annyira különlegesen bánna velem?Ez őrület!
Nem kis meglepetésemre egy gyönyörű Mercedes várt minket a kijáratnál, sofőrrel.Igen.Nem semmi.
-Öööööö...Én...-nyögdécseltem,mint egy idióta.Ian helyében visítva menekülnék.De gyorsan.
-A cég aminek dolgozom rendelte ki.Az itt tartózkodásom alatt korlátlanul használhatom.
-Értem.-mondtam és beszálltam,miután a sofőr kinyitotta nekem az ajtót,közben pedig megkérdezte,hogy hová vigyen.Megmondtam,reménykedve,hogy jó helyen kötök majd ki.Ian betette a csomagtartóba a táskáimat,majd ő is beült.A kocsi belülről is pompásan festett.Biztos nagy nevű cégnél dolgozik és nagyon gazdag.Legalábbis a kocsiból és a márkás öltönyéből ezt veszem ki.Miután beszállt mellém,beszélni kezdett:
-Nagyon örülnék ha időt szakítana rám.Nálam vannak a könyveim,dedikálhatná azokat.Utána pedig mesélhetne az inspirációiról,meg hogy menny idő alatt írta meg...Ilyesmik.Ezek nagyon érdekelnek minden könyvel kapcsolatban,de ritkán kapni ezekre a kérdésekre választ.
-Hát...-ez aztán az értelmes válasz!-Ha lesz időm szívesen mesélek Önnek.Igen,ezek érdekes kérdések és témák,de az írók általában nem szeretnek erről beszélni.Olyan mintha a titkaikat mondanák el vadidegeneknek.
-Ez esetben beszélgethetünk másról is.
-Én nem tartozom ezek közé az írók közé.Nem értem miért nem beszélnek erről egyesek.Természetes,hogy ez érdekli az embereket és hogy tudni szeretnének erről.Az írók pedig az olvasókért vannak,szóval én beavatom az érdeklődőket.
-Ez kedves Öntől.Igazán értékelem.
Bólintottam,majd kibámultam az ablakon.
-Ön idevalósi?-kérdeztem még mindig bambulva.
-Nem,én Londonból származom.
-És hogy került ilyen messze a hazájától?
-Egyetemi éveim alatt meghaltak a szüleim.Testvérem és egyéb hozzátartozóm nem volt.Az egyetem után próbáltam elhelyezkedni Londonban,de nem találtam a helyem.Ekkor ajánlotta fel egy barátom,hogy költözzem hozzá Manhattanbe.Nem volt sok lehetőségem,szóval kimentem szerencsét próbálni.Azóta saját házam van és jól fizető állásom.
-Mit dolgozik?
-Fotós és operatőr vagyok.
-Hű!Ez aztán az érdekes szakma!-mondtam elismerően.-Mindig is érdekelt a fotózás...fiatalabb koromban készítettem is néhány fotósorozatot.Tudja,csak úgy hobbi szinten...
-Ki hitte volna,hogy maga ilyen sokoldalú tehetség?-kérdezte,s az arcán máris megjelent az a lenyűgöző mosoly.Ezzel sikerült zavarba hoznia.Ismét.Lassan megszokom.
-Nem mondanám,hogy tehetséges lennék,de szerettem megörökíteni a szép pillanatokat.
-Miket fotózott?-fejét oldalra döntötte és megtámasztotta a kezével.Teljesen elmerült beszélgetésünkben.
-Vicces pillanatokat,állatokat,a természetet...mindent ami megtetszett.
-Kezdetnek ez csodás.Nem lenne kedve kicsit komolyabban foglalkozni ezzel?
-Hát...Nem hiszem,hogy lenne rá időm...Meg keretem.-tettem hozzá szemlesütve.
-Én szívesen adnék Önnek órákat.Megtaníthatnám erre-arra.Természetesen ingyen.
Mielőtt válaszolhattam volna erre a kényelmetlen kérdésre,az idős úr aki a kocsit vezette megszólalt,hogy megérkeztünk.Lovagomra pillantottam,aki most is engem nézett.Egy pillanatra elmerültem szemének barna folyamában,de aztán észbe kaptam.
-Köszönöm a fuvart.Igazán kedves volt Öntől.
-Ugyan,szóra sem érdemes.
Elhúztam a számat,majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam.A sofőr már kivette a csomagtartóból a táskáimat,most mosolyogva nyújtotta át.
-Köszönöm.-mondtam,mire ő csak legyintett egyet.
Az utazótáskát lettem a járdára,a kézi táskámat a vállamra vettem.Lehajoltam és beszóltam az időközben lehúzott ablakon.
-Még egyszer köszönöm.Ha lesz időm...
-Még látjuk egymást.-mondta minden kétséget kizáróan,majd intett a sofőrnek és a kocsi elhúzott mellőlem.