56.rész

Még egy lépés a boldogság felé



- Még mindig nem áll szándékodban elárulni, hová megyünk? - böktem meg a mellettem ülő Rob vállát.
Nemsokkal korábban szálltunk fel egy magángépre, hogy a karácsonyt követő egy-két napot kettesben töltsük - mindentől és mindenkitől távol, a szerelmünknek adózva -, csak úgy, mint tavaly.
- Legutóbb elmondtad, hogy Calgaryba megyünk - most miért titkolózol? - elégedetlenkedtem, amikor nem válaszolt. - Úgy is örülnék neki, ha elmondanád. Fölösleges ez a felhajtás!
- Azt majd én eldöntöm, hogy felesleges-e, vagy nem! - csókolt engesztelően homlokon. - Bízz bennem, Rachel! Garantálom, hogy később hálás leszel nekem, amiért nem engedtem a kérésednek és titokban tartottam.
- Kétlem - csóváltam meg a fejem.
- Így még különlegesebb lesz - húzott közelebb magához. Ujjai az arcomat simogatták, gyengéden, törődön.
- Ha te velem vagy, csak különleges lehet - megenyhülve temetettem az arcomat a kezébe, s hagytam, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Magamban szeretettel mulattam azon, hogy ennyire rajong a meglepetésekért és hogy ilyen szinten ragaszkodik ahhoz, hogy minden részlet rejtve maradjon.
- Ugye Annie sem tudja, mit tervezel? - néztem rá felvont szemöldökkel.
Rob zavartan nevetgélt, amiből nem volt nehéz rájönnöm, hogy már megint csak én nem tudok semmiről.
- Ne haragudj! - mormolta a fülembe. - Ha ez megnyugtat, a kis lurkó sem tudja az úticélunkat.
Megcsiklandozta a hasamat, és én nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan bolond tudott lenni! Néha úgy viselkedett, akár egy nagy gyerek, de nem bántam. Ez ugyanúgy ő volt, és én ezt is imádtam benne.
- Szerencséd! - súgtam vissza, majd ajkaimat az övéire szorítottam, és csak faltam és faltam őket.
Miután elváltunk, percekig éreztem kábító ízét a számban.
- Szeretlek! Mindhármótokat - vallotta meg legmélyebb, legkomolyabb és legőszintébb érzelmeit, és én, mint minden egyes alkalommal, megremegtem a bensőmet átjáró boldogsághullámtól.
- Mi is szeretünk téged - válaszoltam kezembe véve az arcát. - Bármi is történjék.
Tudta, hogy nem véletlenül mondom ezt, de nem reagált. Ezúttal egyikünk sem akart Iannél vagy az elmúlt hónapok eseményeinél kikötni. Ez a mi pillanatunk volt, amit ki akartunk élvezni.
- Van valami, amit még sosem kérdeztem tőled, pedig rendkívül érdekelne - tereltem vissza beszélgetésünket a megszokott, kellemes kis medrébe.
- Jó hosszú út áll előttünk, szóval csak tessék! - mosolygott rám szívdöglesztően. - Állok rendelkezésedre!
- Kisfiút szeretnél, vagy kislányt? - vágtam bele a közepébe.
- Hm, ez egy jó kérdés! - Tenyerét a pocakomra simította, magától értetődő, ösztönös mozdulattal. Éreztem, hogy a baba megmozdul, felel Rob finom érintésére. - Egyértelműen az a legfontosabb, hogy egészséges legyen, de ha választhatnék... ha választhatnék, kislányt mondanék.
Meglepett a válasza; valahogy nem erre számítottam. Ő is látta rajtam, ezért megkérdezte, hogy miért gondoltam, hogy inkább fiút szeretne.
- Már van egy lányunk... ebből kiindulva valahogy természetesnek tűnt, hogy fiút szeretnél. Hogy legyen egy lányunk is, meg egy fiunk is. Egy kis trónörökös - kuncogtam fel kipirult arccal.
- Azt sem bánnám, ha fiunk lenne, de... nagyszerű lenne látni egy kislánynak a felcseperedését! Ha mellette lehetnék, el tudnám képzelni, hogy milyen lehetett Annie. Valamennyire az ő múltjának is a részesének érezném magam. Utána még simán jöhetne egy kis srác is... - kacsintott egyet.
- Hány gyereket is szeretnél, Rob? - fintorogtam belemenve a játékba.
- Mennyi is kell egy focicsapathoz? - töprengett eltúlozva.
- Mióta szereted te a focit? - Nem bírtam tovább visszafogni a nevetésem.
- A focit nem szeretem, de téged és a gyerekeinket igen! - válaszolta nemes egyszerűséggel, minek eredményeképpen könnyek költöztek a szemembe. Újra hálát adtam a sorsnak, amiért utamba sodorta az engem ölelő csodát.


A levegő valahol félúton bennem elakadt, megrekedt, a döbbenet miatt szabadulni képtelenné vált. Rob nem az ismerős Calgaryba hozott, nem az emlékekkel zsúfolt New Yorkba, nem a nosztalgikus Los Angelesbe, de még nem is a giccsesen romantikus Párizsba. Mindegyik tippemet elfújta a havas szél, mert nem máshol voltunk, mint Londonban. Tekintetem kiéhezve falta a város képét, a megrohanó hangulatokat, érzéseket és színeket; szívem összes kis részlete örvendezett, hiszen Londonba jönni olyan volt, mintha a második otthonomba térnék vissza. Ez volt Rob hazája, így félig-meddig az enyém is.
- Alig hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk! Ó, Rob, ez csodálatos! - ugrottam a nyakába, amennyire a gömbölyű pocakom engedte. - Minden képzeletet felülmúl.
- Reméltem, hogy tetszeni fog - puszilt arcon mosolyogva.
- Ennél tökéletesebb helyet keresve sem találhattál volna a karácsonyi együttlétünkhöz! - biztosítottam lelkes vigyorral a képemen.
- Annie is ezt mondta. Kissé sajnálta is, hogy nem jön - aggódó tekintetemet meglátva gyorsan hozzátette: - De nem engedett belőle, hogy kettesben jöjjünk. ,,Így is túl sokat lógok a nyakatokon, nem hagyok elég időt nektek a romantikázásra!” - utánozta Rob Annie hangját lenyűgöző tehetséggel.
- Nem zavart volna minket, nyugodtan jöhetett volna ő is - mondtam kissé feszengve.
- Igen, ez így van, de ragaszkodott hozzá, és be kell vallanom, bizonyos szempontokból jól jön, hogy csak hárman vagyunk - felvillantotta édes, általam imádott féloldalas mosolyát, s nekem eszem ágában nem volt tiltakozni. Átfutott az agyamon, hogy még valamit tervez, de úgy döntöttem, hogy nem rágódom ezen. Biztosan időben értesülök róla.

Egymásba karolva, összebújva, nektárcsókokat váltva sétáltunk a lágyan hulló hóban, beszélgetve mindenről, amiről eddig még nem esett szó, a közös élményeinkről, a jövőnkről. Órák elteltével is várt még ránk több száz és száz téma, s mi eleget tettünk kérésüknek; beszéltünk. Kiélveztük, hogy boldog, normális párként járhatunk, nem zavar meg minket se paparazzi, se rajongó. A Rob bejelentését követő egy-két hónapban még nem láttuk a végét az őrületnek, a tiltakozásnak, a felháborodásnak, a kérdéseknek, de lassacskán ez is elmúlt, az emberek lecsillapodtak, mi pedig továbbléphettünk. Sosem jártam még Európában, így kizárólag Rob történeteiből tudhattam, hogy mennyivel mérsékeltebb itt az emberek rajongása - ők is odaadóak és kitartóak voltak, de egy jóval megfontoltabb és nyugodtabb módon. Most megtapasztalhattam, hogyha fel is ismerték Robot, nem jöttek oda hozzánk, nem zaklattak, nem tapadtak ránk; hagyták, hogy kettesben, békességben töltsük a téli szabadidőnket. Ez Amerikában elképzelhetetlen volt.
- Mikor megyünk a szüleidhez? Este? - kérdeztem, mikor szóba kerültek a szüleivel töltött régi, gyermekkori ünnepek.
- Szeretnél elmenni hozzájuk? - válaszolt kérdéssel a kérdésemre. Úgy vettem észre, nem számított rá, hogy felmerül bennem a szüleivel való találkozás lehetősége. Mindketten megrökönyödtünk egy kissé.
- Hát... azt hittem, hogy ezért jöttünk ide - válaszoltam bizonytalanul. - A múltkor nem adatott nekünk túl sok idő, hogy beszélgessünk és jobban megismerjük egymást, pedig jó lett volna.
- Ez igaz... - túrt hópelyhektől nedves hajába - de azt hittem, ez a pár nap csak a miénk. Csak magamnak akarlak!
Mielőtt válaszolni tudtam volna, ajkai éhes vadként csaptak le az enyémekre.


Nem tudom, hogy kerültük a kis, barátságos, meleg faházikóba, amit Rob bérelt ki kettőnknek, valahol a város szélén, de ott voltunk. Szomjúhozva, elveszve öleltük egymást, úgy, mintha évek teltek volna el legutóbbi csókjaink óta. Nem létezett válasz a kérdésre, hogy honnan ered a vágy, ami perzselve áramlik végig az ereimben, mert valótlanul gyönyörű volt. Akár egy tündérmese. Egy felnőtteknek szóló tündérmese.
Kifáradva omlottam Rob meztelen testére, a szám kiszáradt, testünk verejtéktől csillogott. Magához ölelt, féltőn és óvón, amitől eddig nem tapasztalt biztonság uralkodott el rajtam. Annyira tudtam, hogy ott kell lennem, vele, hogy szinte belefájdult a mellkasom a bizonyosságba! Minden a helyén volt, kirakósom darabjai hazataláltak. Beleszédültem a tökéletességbe.
- Szeretlek, Rob - mondtam egyszerűen.
- Én is szeretlek téged, Rachel - válaszolt ragyogó arccal. - Szeretlek, amióta csak megláttalak.
Tudtam, hogy komolyabb vallomás jön, ezért felültem, s őt is magammal húztam. Egy medvebőrön feküdtünk a kandalló előtt, magunkra még egy szőrmét terítettünk, hogy az amúgy is forró, égető levegőt még inkább felhevítsük.
- Akkor nem tudtam, hogy mi ez, köztünk. Hogy mi lehetne - kezdett beszélni mélyen a szemembe nézve. - Egyedül azt éreztem, hogy képtelen lennék téged elengedni. Kellettél nekem, vágytam rád! Nem volt értelme az egésznek, hiszen alig tudtam rólad valamit. Még tizennégy hónappal ezelőtt sem mondhattam el magamról, hogy ismerlek. Csak a vágy létezett, a késztetés, a megérzés, az ösztön, ami arra biztatott, hogy ne engedjek, harcoljak érted, küzdjek, próbálkozzak és bocsássak meg - egy pillanatra elcsuklott a hangja, de hamar összeszedte magát és tovább mesélt. - Most már értek mindent, tudom, mi hogy történt, és hálás vagyok a makacsságomért és kitartásomért, mert végül megkaptam azt, amire mindig is áhítoztam. Rád - ujjai végigsiklottak az arcomon. - Volt szép barátnőm, volt okos és humoros is, sőt még olyannal is összehozott az élet, akiben ezek közül a tulajdonságok közül mindegyik jelen volt. Én mégsem értem be ennyivel, valami hiányzott. Valami, amit talán még most sem tudok kellően jól megfogalmazni... de azt tudom és érzem, hogy benned megvan! És ez nem csak arról szól, hogy te mennyire csodálatos vagy, hiszen mit érnék mindezzel, ha nem szeretnél? - nevetett fel, de én nem csatlakoztam hozzá. Megbabonáztak a szavai. - Viszont szeretsz, és megteszel mindent a boldogságomért. Azt akarod, hogy együtt legyünk, kiegészítve és támogatva a másikat. Hozzád tartozom - a szívem beleremegett ennek a szókapcsolatnak minden gyönyörűségébe, s felelni akartam rá, de Rob nem hagyta; még volt mondanivalója. - Szeretem a szemedben parázsló szerelmet, a kipirult arcodat, a hajadon megcsillanó napfényt, a lélegzeted ami a bőrömnek csapódik! Szeretem, hogy olyan könnyen zavarba tudlak hozni. Szeretem a csípős beszólásaidat, az óriási igazságérzetedet, a hatalmas szívedet, az írás iránti alázatodat, a gyermekeid irányában való elkötelezettségedet és rajongásodat! Bolondulok azért, hogy szeretsz. Melletted tökéletes egésznek érzem magam, tudom, hogy mi célom ezen a világon, és hogy van értelme annak, hogy létezem. És többé nem elégszem meg azzal, hogy azt mondhatom, te vagy a párom, az élettársam! Azt akarom mondani, hogy te... a mennyasszonyom vagy. A feleségem. - Fulladva kaptam az éltető oxigén után, mikor ráeszméltem, elfelejtettem levegőt venni. - Rachel McAchlen, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Ahogyan a szemeibe néztem, egészen a lelkéig láttam. Ez már nem csak az ő lelke, hanem az enyém is. Egyek voltunk.
Őszintén feszült benne a vágy; feszengve, mégis türelmesen várta, hogy magamhoz térjek és válaszoljak neki. Kételkedtem benne, hogy képes vagyok rá.
Már többször szó esett erről, amikor a lányokkal beszélgettünk, én mégsem hittem, hogy eljön ez a pillanat - hogy ilyen hamar eljön. Nem éreztem úgy, hogy ez feltétlenül szükséges a boldogságunkhoz, nem hiányoltam a kapcsolatunkból, most mégis rádöbbentem, hogy Rob megint jobban tudta, mire vágyom a szívem legmélyén, a tudatalattim legrejtettebb zugaiban.
Örömkönnyektől fátyolos szemmel bólintottam, majd szavakkal is válaszoltam neki.
- Igen!
Az arcán a nap fényét felülmúló szikra lobbant, felragyogott, majd magához húzott, s minden eddiginél boldogabb és mámorítóbb csókkal ajándékozott meg, amiről nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. Megtettünk egy újabb lépést a legtökéletesebb boldogság felé.

55.rész

Gyermekvárás



Az ősz elmélyült, a napok egyre rövidebbé és sötétebbé váltak, az időjárás hűvösebb, a levegő csípősebb lett, a fák felvették tetszhalott állapotukat, majd ez az évszak is elmúlt, és beköszöntött a tél. Az idő homokja egyedül annak köszönhetően nem folyt ki a kezemből, hogy terhes voltam; a pocakom segített észben tartani hol járunk, mennyi idő telt el az ,,új időszámításban” és meddig kell még várnom, amíg a karjaimban tarthatom a gyermekemet. Mindannyian bolondulásig szerettük, pedig még meg sem született. Vártuk, jobban mint a karácsonyt, jobban, mint az újévet - jobban, mint bármit. Annyi év után ismét a terhesség hozott közelebb a családomhoz, a szüleimhez. Rájöttünk, hogy akaratunkon kívül mennyire eltávolodtunk egymástól, hogy mennyire keveset tudtunk a másikról, milyen rég volt már, hogy csak úgy összejöttünk beszélgetni, vacsorázni, szórakozni. Kezembe vettem az irányítást - többet akartam velük lenni, meg akartam őket ismerni, igazán; nem elégedtem meg többé a felszínes tudással, az üres tartalommal. Nem telt el úgy hét, hogy a szüleim ne jöttek volna át hozzánk, vagy hogy én ne látogattam volna meg őket. Rengeteget beszélgettem velük, viccelődtünk, nevetgéltünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk, rövid, de üdítő sétákat tettünk a szabadban, én pedig végre megnyíltam előttük. Olyan dolgokról meséltem nekik, amikről sosem hittem volna, hogy fogok. Meglepő módon az is megfordult a fejemben, hogy Iant illetve a hozzá és hozzám kötődő minden kalamajkáról beszámolok, ezt azonban végül mégsem tettem meg. Egyetlenegy ember volt, akiben feltétel nélkül megbíztam, és akinek el tudtam volna mondani - őnem más, mint Rob, aki viszont már tudott mindenről, így ez kettőnk titka maradt.
Ő is lassan, fokozatosan megismerte a szüleimet, aminek legnagyobb örömömre egy szoros, közeli és mély kapcsolat lett az eredménye. Anyámmal az első perctől kezdve remekül kijöttek - anyámat lenyűgözte a tengernyi élmény és tapasztalat, amit Rob a magáénak mondhatott, míg Robot felüdítette az ő könnyed, fesztelen, barátságos természete. Apám már keményebb dió volt. Elhatározta, hogy félreteszi minden ellenszenvét, régi, negatív érzését és gondolatát Robbal szemben és nyit felé, de még így sem nevezhettük kapcsolatukat magától értetődően barátinak. Az ő esetükben a kölcsönös tisztelet és türelem hozott végül eredményt.


A napok villámgyorsan teltek - családi és baráti összejövetelek, találkozók, programok, ház körüli teendők és persze az írás töltötte meg őket. Élveztem minden pillanatukat, sosem unatkoztam, de ezt szeretteim nem is engedték volna. Amióta a barátaim megtudták, hogy várandós vagyok, még gyakrabban meglátogattak. Gyümölcskosarakat, gyümölcsleveket, terhességről szóló könyveket, kismamaruhákat és mindenféle ajándékokat hoztak; az, hogy igyekeztek a kedvemben járni, nem fejezte ki kellőképpen a törődésüket és gondoskodásukat.

- Rachel? Pocaklakó? - April dugta be a fejét a nappali ajtaján.
- April! Gyere be! - intettem mosolyogva a kanapéhoz.
Letettem a könyvet, amit olvastam, és fel akartam állni, de April visszanyomta a vállamat és rám parancsolt, hogy maradjak ülve.
- Terhes vagyok, nem beteg! - tiltakoztam nevetve. - Nem kell ennyire féltened!
- Talán Rob nem ezt csinálja? - kérdezett vissza jókedvűen. - Láttam, amit láttam! - célozgatott Rob valamelyik féltő megmozdulására a sok közül.
- Ezt nem tagadhatom - emeltem fel a kezeimet megadón. - Néha kicsit túlzásba is viszi.
- Nem lehet eléggé vigyázni - védte őt. - Le merem fogadni, hogy Josh is hasonlóan fog viselkedni... nyolc hónap múlva.
- Hm, igen, biztos - értettem vele egyet, gondolatban máshol járva.
April nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen az arcomat fixírozta. Zavartan pislogtam rá, nem tudtam, hogy mi történt. Lemaradtam volna valamiről?
- Öhm... azt mondtad, hogy... nyolc hónap múlva? - motyogtam elgondolkodva.
April bólintott, majd amikor feleszmélve elsikoltottam magam, az arcán örömittas mosoly terült szét és a nyakamba vetette magát.
- Ó, April, ez csodálatos! Gratulálok! - pusziltam meg az arcát. - Mikor tudtad meg?
- Már egy hete meg kellett volna jönnie - kezdett a mesélésbe. - Nem akartam beleélni magam, hiszen még csak mostanában kezdtünk el próbálkozni - nézett félre elpirulva. - Reménykedni sem mertem benne, hogy máris sikerült, de igen! Az orvos tegnap megerősítette. Te vagy az első, akinek elmondom!
- Micsodát? - huppant le mellénk Sam.
Aprilre néztem, aki megrántotta a vállát - egyikünk sem hallotta, hogy Sam mikor érkezett meg.
- Na, engem nem avattok be? Mire fel ez a nagy öröm? - kérdezgetett minket, miközben mindkettőnket puszival üdvözölt.
- Épp most mondtam el Rachelnek, hogy terhes vagyok - közölte April büszkén és boldogan, mégis egy csöppet félve Sam reakciójától.
Sam szája tátva maradt a döbbenettől, egy pillanatig lefagyva nézett minket, el sem akarta hinni, hogy igaz a hír, majd ő is elkiáltotta magát és letámadta Aprilt.
- Ó, April, el se hiszem! Először azt hittem, csak szivattok, de nem, komolyan bekaptad a legyet!
- Sam! - pirítottam rá. - Nem gondolod, hogy ez nem ideillő kifejezés?
- Ez nem egy könyv, Rachel - intett le. - Különben is, ez a XXI. század, nem cenzúrázhatsz! - nevetett fel, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy April is vele nevet. Így már nem féltem csatlakozni hozzájuk
- A részben komoly viccet félretéve, gratulálok April! Örülök, hogy összejött - mondta őszintén, de a szemében egy halvány fény szomorúságot üzent.
- Köszönöm szépen, mindkettőtöknek! - April magához ölelt minket és puszit nyomott a fejünkre. A mellkasa meg-megrázkódott a visszafojtott zokogástól. - Ugye minden rendben? - kérdezte, amikor elengedett. Ő is észrevehette a bánatot Sam szemeiben.
- Tőlem kérdezed? - rázta meg magát Sam. - Persze! Minden okés. Miért?
- Csak... mintha az előbb... - April segítségkérően tekintett felém.
- Úgy láttuk, mintha egy picit elszontyolodtál volna - fejeztem be barátnőm mondatát.
Mindketten Sam arcát fürkésztük, ami nem árult el semmit. A távolba révedt, gondolkozott. Talán azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekünk, ami a szívét nyomja.
- Sam! - simogattam meg a karját. - Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz!
- Bizony, bizony - bólogatott April lelkesen. - Öntsd ki bátran a szívedet! Hallgatunk.
- Minden rendben, tényleg - sóhajtott Sam. - Csak egy picit... egy picikét... rosszul érzem magam amiatt, hogy nekem még semmi nem jött össze abból, ami nektek igen. Se pasi, se gyerek... semmi, ami a koromban már elvárható lenne - nagyot nyelve próbálta visszaszorítani a könnyeit.
- Samie! - kiáltottunk fel egyszerre Aprillel. Egymásra néztünk, bólintottunk, majd Sam két oldalára ültünk és vigasztalón átkaroltuk.
- Semmit nem várnak el tőled! - kezdtem bele. - És különben is, kit érdekelnek az elvárások?
- Téged biztosan nem! - helyeselt April. - Fiatal vagy még, előtted az élet, ráérsz még a családalapítással, nem kell semmit elkapkodnod!
- Igen, igazatok van! - szipogott elgyengülve. - Csakhogy én már szeretnék családot! Ahogyan láttam az elmúlt hónapokban, hogy milyen boldogok vagytok, és mennyire jó nektek így... én is kedvet kaptam. Tudom, hogy ez döbbenetes pont az én számból, de ez az igazság!
- Egyáltalán nem az! - állítottam elszántan. - Ez egyszerűen fantasztikus! Nem is tudod, milyen jó ezt hallani, Sam! Óriási lépés ez az életedben. Csak nem kezdesz megkomolyodni? - vicceltem el.
Mindhárman felnevettünk, halkan, de jólesően. Sam szeméből kibuggyant egy-két csepp könny, amit Aprillel összedolgozva letöröltünk.
- De, nagyon úgy néz ki... - forgatta meg a szemeit teátrálisan. - Ki hitte volna, hogy pont én fogom egy nap ezt mondani? Erre tessék!
- Ez így van jól... - nyugtatta meg April együttérzőn. - Nincs mit ezen szégyellni!
- Nincs hát! - bokszolt az oldalunkba Sam összeszedve magát. - Már csak egy pasi kell.
- Már csak egy pasi kell - helyeseltünk Aprillel, és tudtuk, hogy Samnek nem egy pasi, hanem a megfelelő pasi megszerzése lesz nehéz feladat.


A plafont bámultam, de a lelki szemeim teljesen mást láttak maguk előtt. A babánkat. Annie elvitte megmutatni az ultrahangos felvételt a szüleimnek, így nem tudtam újra meg újra a kezembe venni, félve megsimogatni, minden eddiginél jobban az eszembe vésni, pedig ezt szerettem volna. Képtelenségnek tűnt elszakadni tőle, bármi mással törődni. Az életem új értelmet nyert a létezésével.
Tompán érzékeltem, ahogy Rob ledőlt mellém az ágyra, közelebb húzódott, s ujjai felém araszoltak. Nem érte be egy-két simítással a pocakomon, ezért kénytelen voltam rászólni.
- Rob, az előbb mondta az orvos, hogy nem szabad! - vettem el kuncogva a kezét magamról. - Azért feküdtem le az ágyra, hogy pihenjek.
- És ki akadályoz meg abban, hogy pihenj? - nézett rám huncut mosollyal az arcán. - Te csak engedd el magad, lazulj és... élvezkedj!
A gerincem mentén végigfutó borzongást nem egyedül a szavainak köszönhettem. Rob mohó mozdulatokkal elkezdte kigombolni a rozsdabarna, kötött ruhát, amit viseltem; ujjai le-fel szánkáztak az oldalamon, finom harapásai a vállamat érték. Egy szempillantás alatt meghatároztam magamban, hogy meddig mehetünk, majd éhesen az ajkaira tapadtam.
- Benne vagyok! - mormoltam a szájába. - Tégy velem, amit csak akarsz!
Nem kellett ennél jobban biztatnom; szorosan ölelt magához, arcát a nyakamba fúrta, rá hintett csókjai a testemben parázsló vágyat hamar emésztő lángokká növelték. Próbáltam annyira közel simulni hozzá, amennyire csak a pocakom engedte. Egyik pillanatról a másikra kívántam meg őt; úgy, mint mostanában szinte mindig. Csak akartam és akartam, az étvágyamat nem volt egyszerű csillapítani, de Rob nem panaszkodott.
Miután a ruháinkat szanaszét dobálva már csak mi voltunk, hagytam, hogy Rob végigcirógassa és csókolgassa a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét - nem tudtam betelni a boldogsággal, amit képes volt adni nekem.
A levegő felforrósodott közöttünk, kapkodó lélegzetvételeink dallá változtak, melyek a szerelmet és a vágyat hirdették.
A bőröm érzékenyen húzódott kezeinek értő simogatása alatt; megborzongtam, reszkettem. A testem önálló életre kelt, amint Rob ajkai egyre lejjebb és lejjebb kalandoztak. Ajkainak helyét egy idő után nyelve vette át; s nem kellett sokat dolgoznia annak érdekében, hogy elérje célját. Kifulladva élveztem minden pillanatot, ami a kényeztetésből járt, majd a levegőt kipréselve magamból, elengedtem érzékelésemet és szárnyra kaptam.
- Köszönöm! - suttogtam, amikor mellém heveredett. - Elképesztő, hogy mennyire kívánós vagyok... és hogy milyen könnyű megadni nekem azt, amire vágyok!
Rob jóízűen felnevetett, majd az arcomat cirógatva így szólt:
- Az biztos, hogy mostanában különösen könnyű dolgom van... de ez az egyik legjobb dolog, amivel a terhességed jár! Nem tudom megunni, hogy megízlelhetlek... - csókolt szájon -, hogy érezhetem az illatod... - újabb csók, ezúttal a nyakamnál -, hogy hallhatom a hangod - gyengéd érintés a fülemnél -, hogy egyszerűen veled lehetek.
Pillantását az enyémbe fúrta, s mire észbe kaptam, újra csókolt, szenvedéllyel, szerelemmel, pont úgy, ahogyan én is őt. Ujjaim a haját tépték, ölünk a másikénak feszült, és tudtam, most rajtam a sor. Lélegzetemmel végigcsiklandoztam a bőrét, apró, leheletfinom csókjaimmal ingereltem egyre csak lefelé haladva. Rob gyenge ujjakkal a hajamat érintette, szemeit rajtam tartotta, én pedig rohanva dobogó szívvel vártam, hogy ő is megtapasztalja a földi mennyországot.
Bár nem lehettünk teljesen egymáséi az orvosi tiltás miatt, tudtuk, hogyan tehetjük boldoggá így is a másikat. A ,,diéta” pedig remek vágyfokozónak bizonyult - néha már az is nehezünkre esett, hogy megvárjuk, amíg bezáródik mögöttünk az ajtó. Csak szerettük és szerettük egymást, végtelen önzetlenséggel és határtalan lelkesedéssel.
- Olyan boldog vagyok! - lehelte Rob a fülembe, amikor kifáradva a mellkasára dőltem és összebújtunk. - Mindent megkaptam az élettől, amire valaha vágytam. Már csak a kis lurkónak kell megszületnie - tenyerével meglapogatta a hasamat.
Kissé elkomorulva fürkésztem az arcát; folyton a bizonytalanságnak, a kétségnek, a félelemnek a nyomait kerestem rajta, de mint eddig mindig, most sem jártam sikerrel. Egy kellemetlenül szurkáló hangocska azzal próbálta ellehetetleníteni a helyzetemet, hogy azt hajtogatta, Rob hamarosan rá fog döbbenni, hogy nem éppen olyan tökéletes minden, amilyennek gondolja. Nem lehettünk biztosak abban, hogy ő a bennem növekvő, fejlődő gyermeknek az apja, ami meglehetősen sokat változtatott a dolgokon. Egyedül a belém vetett bizalma, az irántam érzett szerelme és a vak remény alakíthatta így a döntéseit és ezáltal az életünket is.
- Rob - fogtam kezembe az arcát habozva. - Nem feledkezhetünk meg arról, milyen helyzetben vagyunk! Nem élhetjük bele magunkat még ennél is jobban, hogy a baba kettőnké! Tudom, hogy nehéz ezt kezelni, hogy borzasztó ezzel a tudattal együtt élni, de nem tehetünk mást.
- Miért mondod most ezt? - kérdezte értetlenkedve. - Aggódsz értem? Figyelmeztetsz?
- Valami olyasmi - pirultam el hirtelen. - Csak nem akarom, hogy csalódj, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk! Számolnunk kell ennek az eshetőségével is.
- Rachel! - szemei hitetlenkedve elkerekedtek. Még szorosabban magához húzott, míg végül már szinte levegőt is alig kaptam. - Tudom, mire vállalkoztam! Nem kell félned attól, hogy csalódni fogok, vagy megharagszom, netán elhagylak, ha ő nem az enyém! - intett fejével a hasam irányába. - Tisztában vagyok a helyzetünkkel, az állapotoddal, a múlttal és a lehetséges jövővel, de nem félek! Érzem, hogy ő az enyém! Minden rendben lesz, Rachel, higgy nekem! Nem kell örökösen attól tartanod, hogy mi vár még ránk, nem szabad hibáztatnod magad amiatt, amit a múltban tettél! A múlt elmúlt, a jövő meg még messze van! A jelen a mi időnk - ezzel kell foglalkoznunk!
- Annyira szeretnék hinni neked - arcomat a mellkasára hajtottam, próbáltam elrejteni előle a könnyeimet. - Ha minden úgy lenne, ahogyan mondod, soha többé nem mondanék egyetlen rossz szót sem! Örökké hálás lennék, amiért megkaptam a világ minden boldogságát. De... miért történne így? Olyan jó lettem volna másokkal, hogy megérdemlem? Olyan fontos vagyok én, hogy jár nekem? - tört ki belőlem keserűen.
- Mindenki megérdemli a boldogságot, Rachel! - emelte fel az arcomat Rob. Kékesszürke szemei valósággal szuggeráltak. - Te is, és én is! Egyszerűen hinnünk kell benne, hogy meg is kapjuk! Ereszd el végre a bizonytalanságot, és légy szabad! Higgy bennünk, ahogyan én is hiszek! Adj egy esélyt a remények! Ha én nem ezt tettem volna, most nem lennék itt veled. Nem gondoltál még arra, hogy a dolgok okkal történnek? - tette hozzá elszomorodva. - Hogy nekünk így kell együtt lennünk, ezzel a próbatétellel? Képes lennél megfutamodni?
- Igazad van, Rob, nem lennék képes! - sóhajtottam. - Nem tudnálak elengedni.
- Akkor miről beszélünk? - elmaszatolta arcomon a könnyeket.
- Tudod, milyen vagyok - húzódott az ajkam fanyar mosolyra. - Nehezen hiszem el, hogy az életem olyan hosszú idő után jóra fordul, és minden boldogság megadatik számunkra.
- Tudom, tudom - nevetett fel. - Már egy éve azon vagyok, hogy kiverjem a fejedből ezt a butaságot!
- Bonyolult és összetett feladatra vállalkoztál, gondolom észrevetted - csipkelődtem vele, immár sokkal jobbkedvűen.
- Így igaz, még Popeye-nek is extra adag spenótra lenne szüksége ahhoz, hogy egyáltalán neki tudjon látni!
Felnevettem, ő pedig elégedetten mosolyogva csókolta meg a homlokomat.
- Kérlek ne sírj többet emiatt! - simított ki egy kósza tincset az arcomból. - Nem akarom, hogy szomorú legyél!
- Én sem akarok az lenni! - bizonygattam könnyes szemekkel, de mosollyal az arcomon.
- Megígéred, hogy megteszel minden tőled telhetőt ennek érdekében? - nézett komolyan a szemembe.
- Igen, megígérem - bólintottam. - Szeretlek!
- Én is szeretlek! - válaszolta, majd felém hajolt, hogy ígéretemet és vallomásunkat egy csókkal pecsételje meg.

54.rész

Drága anyós, após



Amint beszálltunk az autóba, bekötöttük magunkat és elindultunk, letámadtam Robot.
- Mesélj el mindent!
- Igen, apa, nagyon kíváncsiak vagyunk! - kontrázott Annie. - Miről beszélgettetek majdnem egy órán keresztül?
Rob felnevetett, kissé zavartan a hajába túrt, szemét le nem vette az útról.
- Semmi különösről - somolygott.
- Semmi különösről, mi? - nem hagytam magam lerázni. - Erre a találkozásra vártunk hónapok óta, és te azt mondod, hogy nem történt semmi?
- Ezt nem vesszük be! - rázta meg a fejét Annie. Előrébb húzódott, kezeit megtámasztotta az első üléseken, fejét kidugta kettőnk között. - El kell mondanod!
- Fynnt is így ki fogod faggatni?
- Még szép! - mondta Annie határozottan.
- Jól van, megadom magam! - kuncogott Rob. - Ti kis inkvizítorok!
- Tudod, hogy mennyire fontos ez nekünk - simítottam kezem a karjára, hogy enyhítsem kissé szavaink élét.
- Hát persze, hogy tudom! Nekem is az - bólintott Rob kissé komolyabban az eddiginél. - Természetesen minden rendben ment. Igazat adok nektek, Fynn valóban rendes srác. Az elején egy kissé meg volt szeppenve, nem mert kérdezgetni tőlem, inkább ő elégítette ki az én kíváncsiságomat, de a végére belejött; jól elbeszélgettünk.
- Miket kérdeztél tőle? - Annie gyanakvón felhúzta a szemöldökét. - Ugye nem rólam volt szó?
- Ki másról lett volna, édesem? - tette fel költői kérdését Rob. - Te vagy az összekötő kapocs kettőnk között! Igaz, hogy te már mindent elmeséltél nekem - hogy hogyan ismerkedtetek meg, hogy miket szerettek együtt csinálni, a közös barátaitokat -, de szerettem volna tőle is hallani ezt. Meg hát ott voltak a szokásos kérdések; hogy mikkel foglalkozik a szabadidejében, mit tanul, hogyan képzeli el az életét a jövőben...
- És elégedett voltál a válaszokkal? Megfelel az elvárásaidnak? Vagy talán megbukott a vizsgán? - Annie hangja ellenségessé változott, számomra érthetetlen okokból. Nem tudtam megítélni, hogy melyik a jobb: ha közbeavatkozom, vagy ha nem? Rob lépett helyettem.
- Félreérted, Annie! Nem azért találkoztam és beszélgettem el vele, mert tesztelni akartam. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ki az, akiért foggal-körömmel harcolsz, akiért képes lennél szembeszegülni velünk. Azt hiszem, ebben te sem találhatsz kifogásolnivalót!
- Nem, nem erről van szó... - Annie elpirulva nekidőlt az ülésnek. - Én csak... aggódtam. Nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Ő sokat jelent nekem, nem szeretném elveszíteni.
- Nem is kell elveszítened! Semmi akadálya annak, hogy együtt legyetek.
- Tényleg? - Annie nem akart hinni a fülének. - Kedveled?
- Mi az hogy! - kacagott fel Rob. - Boldoggá tesz, hogy a lányomnak ilyen jó ízlése van, ilyen okosan válogatott a fiúk közül! Fynn - ahogy édesanyád mondta - nagyszerű srác; a koránál érettebb és felelősségteljesebb, eszes és talpraesett, határozott elképzelései vannak a jövőjéről, tudja, hogy hová tart és... igazán, őszintén szeret téged - a tükörből hátranézett Annie-re, a tekintete lágy, cseppfolyós érzelmekkel telt meg. A szívemet összefacsarta a szeretet, amit eziránt a két ember iránt éreztem.
- Köszönöm, apa! - súgta Annie. - A te helyeslésed nélkül nem lennék tökéletesen boldog vele.
- Én köszönöm, hogy számítok neked annyira, hogy megkérdezd a véleményemet! Büszke vagyok rád!
Annie előrenyújtotta a kezét, ügyetlen mozdulattal megpaskolgatta Rob vállát. Ekkor vettem csak észre, hogy az autó már nem halad. Megálltunk; megérkeztünk úticélunkhoz, az új otthonunkhoz.
Nem tudtam, mire számítsak, hogy vajon Rob milyen mértékben vett részt a ház kialakításában, berendezésében, mennyire van benne az ő ízlése, az ő lelke. Nem beszélt róla, azt akarta, hogy egészen elfogulatlanul és nyitottan pillantsuk meg először.
Így is történt. Izgatottan húztam le az ablakot és dugtam ki a fejemet rajta, hogy jobban szétnézhessek. És akkor... elém tárult a világ legcsodálatosabb házának látványa.
Brit és amerikai építészeti elemek egyaránt megtalálhatóak voltak a kivitelezésében; megmutatta, hogy honnan jött Rob és honnan jöttem én. Halványan emlékeztetett Rob szülőházára, de felfedeztem benne azt a házat is, ahol nevelkedtem, s ahol a szüleim a mai napig élnek, nem messze Edmontontól. Minden szöglete, minden hajlata az otthon biztonságát és ismerősségét sugározta felém. Az agyamból törlődött az a kósza gondolat, hogy nem akarok elköltözni, nem akarom otthagyni azt a lakást, amiben már vagy tizenöt éve éltünk Annie-vel, amit megszoktunk és szerettünk. Ide akartam jönni. Itt akartam élni. Most már ez volt az otthonom.
Hallottam a kocsiban Annie zaklatott zihálását, majd azt, hogy feltépi az ajtót. A ház elé szaladt, szemei itták az épület képét, a szája elnyílt csodálkozásában. Felém pillantott, ajkai a ,,Látod ezt?” szavakat formázták, de hang nem jött ki a torkán.
- Gyere Rach, nézzük meg közelebbről! - szólt Rob gyengéden.
Nem tudtam felelni neki; kiszálltam az autóból, megvártam amíg mellém ér, belém karol, s hagytam, hogy a házhoz vezessen. Le se vettem róla a szemeimet. Úsztam a szépségében, az újszerűségében; megmártóztam a büszkeségben és a hálában, amit a látványa kiváltott belőlem. Abban a végtelen hálában, amit azért éreztem, amiért Rob nekünk ajándékozta ezt a csodát.
- Tetszik? - hátulról az ölelésébe vont, fejét megtámasztotta a vállamon.
Körbepásztáztam a szabadon zöldellő kertet, a vöröslő rózsabokrokat, a kedves kovácsoltvas kerítést, végül a két emeletes, a napfény által barackos árnyalatban ragyogó házat a verandával és a nagy ablakokkal. Egyszerű volt, természetes, barátságos - pont olyan, amilyennek lennie kellett. Sőt, még annál is tökéletesebb! Ennél szebbet senki sem kívánhatna magának.
- Soha nem láttam még ilyen szépet - leheltem meghatottan. - Egyszerűen... tökéletes. És a miénk.
- A miénk! A családunké.


Október első hetére sikerült átköltöznünk az új házunkba. Csak a személyes tárgyainkat - a ruhákat, könyveket, újságokat, filmeket és ehhez hasonló kellékeinket - vittük magunkkal, másra nem is volt szükségünk. A berendezés, a felszerelés mind adott volt, nem szorultunk rá semmi másra, nem hiányoltunk egyetlen apróságot sem. Rob mindenre gondolt, mindenről gondoskodott. Nem tudtam eldönteni, hogy az a külön töltött tizenhét év fejlesztett ki benne valamilyen felnőtt, érett, komoly hozzáállást a családhoz, vagy egész egyszerűen ezzel a tulajdonságával, képességével született, esetleg a mögöttünk álló kemény hónapok edzették meg, mindenesetre engem lenyűgözött. Nem gondoltam volna, hogy képes erre. Összetartotta a családunkat, mindent megadott nekünk, főleg szeretet és törődést, amire a legjobban vágytunk. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy mennyi ideig kellett nélkülöznünk egymást, hogy mennyit kellett szenvednünk, hogy eljussunk idáig. A múltba veszett a kín, a szenvedés és a megpróbáltatások emléke; ezeknek nem maradt helye boldog, dolgos hétköznapjainkban.
Szépen, lassan, nyugodtan berendezkedtünk, elpakolgattuk a holmijainkat, meghatároztuk mindennek a helyét. Könnyűnek bizonyult hozzászokni az új képhez, ami reggel fogadott, amikor Rob csókját élvezve felébredtem, abban az ágyban, amiben ígérte, hogy fel fogok. Az ágyunkban. Többé nem álom volt, nem is ígéret, hanem maga a valóság. Hálásan gondoltam az események alakulására, ha felötlött bennem, hogy még egy évet sem kellett várnom rá, hogy az álom, hogy egy családként boldogan élünk a saját kis birodalmunkban, valósággá vált.
Reggelente együtt ettünk a narancsos, leginkább a naplemente színeire hasonlító, tágas étkezőben, ebéd után a verandán pihentünk a hatalmas, puha, párnákkal és takarókkal bélelt fotelekben, az alkonyat a kis tónál ért bennünket a hátsó kertben, este pedig közösen tévéztünk a könyvekkel, filmekkel, emléktárgyakkal teli nappaliban.
Robbal nem tudtunk betelni egymással; beszélgettünk a rózsák között, csókolóztunk az óriási kádban fürödve, összebújva zenét hallgattunk, lefekvés előtt olvastunk. Az összes pillanat különlegessé vált, amint ő is a részesük volt. Nem létezett már a szótáramban a hétköznapi, közönséges, unalmas szó.


- Anya, a nagyi hív - nyújtotta felém Annie a telefont az egyik békés szombat délelőttön. Épp akkor értem be a kertből, ahol imádtam az időt tölteni. A levegő frissessége üdítően hatott rám, a hasamban növekvő aprócska élet úgy éreztem, rajong a napfényért.
- Hogyhogy? - néztem rá kissé csodálkozva. Meglepett a keresése. - Már vagy két hónapja nem beszéltünk.
- Pont ezért - forgatta meg Annie a szemeit. Megrázta a készüléket, jelezve, hogy vegyem át tőle.
- Oké - ragadtam kezembe kelletlenül. Előre féltem, hogy mit akarhat tőlem. Az anyám nem az a típus, aki csak úgy telefonál. Azt a lehetőséget, hogy hiányoztam neki, eleve kizártam, hiszen tudtam, hogy apámmal kettesben számára tökéletesen megfelelő életet él, amiben két hónap után még nem tátong űr a mellőzésemtől.
- Rachel, itt vagy már? - kiabálta idegesen a kagylóba. - Hallasz?
- Ha így üvöltesz, biztos lehetsz benne, hogy mindenki remekül hall - világosítottam fel.
- Az én jó, öreg Rachel lányom - vágott vissza. - Ha másból nem is, a szavaidból csöpögő vitriolból tudhatom, hogy veled beszélek.
- Szia anya! - mosolyogtam el magam végül. Megolvadt bennem a jég. - Mi újság veled? Miért hívtál?
- Ok kell ahhoz, hogy felhívjam a saját, édes lányomat? - hápogott felháborodásában.
- Nem, dehogy, nem így értettem! - mentegetőztem feleslegesen.
- Nem éppen ilyen fogadtatásra számítottam - mondta tovább elégedetlenül. - Már vagy két hónapja, hogy utoljára beszéltünk, azóta nem hallottam felőletek semmit! Az egy dolog, hogy Annie nem keresett - fiatalság, bolondság -, tudod, hogy megy ez; de te igazán üzenhettél volna! Mi történt veled, Rachel? Valami megváltozott, nincs igazam? Hm? Összeszedtél valakit?
- Ha hagynál szóhoz jutni, megmagyaráznám - csattantam fel. - Elfoglalt voltam, sok dolgom akadt, de terveztem, hogy felhívlak. Csak...
- Csak?
- Csak még nem jutottam el odáig, ne haragudj! - beláttam, hogy jobban teszem, ha bocsánatot kérek tőle, mielőtt vitává fajulna a beszélgetésünk.
- Jól van, tudom én, semmi gond! - csitított engedékenyen. - Most beszélünk.
- Igen, így van - nem tudtam, mit mondhatnék. Zavartan vakargattam a homlokom.
- És?
- És semmi. Mindannyian szuperül vagyunk - ó, a csudába!
Lebuktattam saját magam.
- Mindannyian? Szóval tényleg hapsi van a dologban.
- Anya, muszáj erről beszélnünk? - a hangom könyörgővé vált, amiért utáltam magam. Nem szerettem meghunyászkodni előtte.
- Nem feltétlenül kell ebben a pillanatban, este ugyanis vacsorázni megyünk hozzátok.
- De anya! - kiáltottam a hívás megszakadását jelezve búgó telefonba.


Rob, ha nem is repesett az örömtől, hogy pár óra múlva találkozik a szüleimmel, nem mutatta ki ellenérzéseit. Nyugodtan fogadta, hogy kis túlzással már úton vannak, s hamarosan meg kell ismerkednie velük.
Annie beszélt apámmal, megmondta, hogy pontosan hova jöjjenek, és megkérte, hogy vegye rá anyámat, hogy lehetőség szerint fogja vissza magát. Egyikünk sem akarta, hogy nekiessen Robnak. Én személy szerint nem tudtam eldönteni, hogy melyiküktől tartsak jobban. Anyám szenvedélyes, heves, meggondolatlan alkat, aki könnyen elragadtatja magát, míg apám inkább komoly, csöndes és megfontolt. Kiegészítették a másikat, rájuk tökéletesen igaz volt a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Házasságuk kiállta az idő próbáját; harminckét éve töretlen és kiegyensúlyozott.
Annie segített nekem összeállítani az esti menüt, aztán Robbal kettesben elmentek bevásárolni. Én elpakolgattam néhány útban lévő dolgot, beszedtem a kerti szárítóról a mosást, levágtam néhány szál rózsát a bokrainkról, egy vázába vizet töltöttem és kitettem a nappali asztalára.
Amint hazaértek a bevásárlásból, hármasban előkészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehetett, megterítettünk, kellemes zenéjű CD-t vettem elő, aztán mind elmentünk rendbe szedni magunkat és felkészültünk a szüleim fogadására.


- Rachel, egy szóval sem említetted, hogy elköltöztetek! - sápítozott anyám a kertünkben. Csípőre tett kézzel jobbra-balra fordult, mellkasa drámain emelkedett a nagy lélegzetvételektől.
- Annie említette - máskülönben hogy találtatok volna ide? - próbáltam lerángatni a földre, hiába tudtam, hogy úgysem járok sikerrel. Élvezett minden percet, amiben egy csöppnyi színháziasságot felfedezett.
- Rachel, még csak most értünk ide, megtennéd, hogy nem gúnyolódsz rögtön?
- Meglátom, mit tehetek - rántottam meg a vállam, majd magamhoz húztam és átöleltem. - Szia anya! Hogy vagy?
- Csodásan, lányom, egyszerűen csodásan! - áradozott a hátamat simogatva. - A lányom egy kacsalábon forgó palotában lakik!
- És még nem is jártál a hátsó kertben! - nevetett Annie mellettünk. - Van egy kis tó, tündérrózsákkal! Meseszép.
- Biztosan - szólalt meg először az est folyamán az apám. Előrébb lépett, kezét felém nyújtotta. - Szervusz Rachel!
- Apa! - elengedtem anyámat, hozzá léptem, s engedtem, hogy megszorítsa a kezemet és homlokon csókoljon. - Jól nézel ki!
- Jól is érzem magam - mosolygott kedvesen. - Ez az új vérnyomáscsökkentő gyógyszer egész jó, bár tudod, milyen véleménnyel vagyok az orvosságokról.
Hogyne tudtam volna? Apám véleménye a gyógyszerekről, televízióról, számítógépről és egyéb modernkori ,,rémségekről” végigkísérte a gyerekkoromat.
- Gyertek be, nézzetek szét és ismerkedjetek meg... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert anyám Annie-be karolva máris elviharzott, apám pedig bocsánatkérő pillantást vetve rám, utánuk igyekezett.
Nagyot sóhajtva követtem őket, közben próbáltam kiverni a fejemből az aggódó, pesszimista gondolatokat, miszerint semmi sem úgy fog alakulni, mint a Rob családjával való találkozásomon. Szerettem volna, ha az én szüleim is olyan megértőek és elfogadóak, mint az övéi, és nem kreálnak veszekedést a találkozásukból.
Miután kicsomagolták magukat a kabátjaikból és levették a cipőiket, a nappaliba tereltem őket, ahol Rob már várt minket. Senkinek nem adatott ideje felkészülni a felkészülhetetlenre.
- Ó, Istenem! - sikantott fel anyám. Karjai apám felé kapálóztak.
Idegesen fürkésztem az arcukat; mindketten sápadtak voltak, lerítt róluk a döbbenet, amin kivételesen nem csodálkoztam. El tudtam képzelni, mit éreznek.
- Rachel! Mi folyik itt? - kérdezte apám feszült hangon. Karjaival megtámasztotta szédelgő anyámat.
- Jobb lenne, ha leülnétek - intettem a kanapé felé. - Mindent elmagyarázunk, ne aggódjatok!
- Nincs semmi baj, nagyi - mosolygott Annie biztatón. - Üljetek le!
Némán biccentettek, majd leültek egymás mellé. Anyám elfehéredő ujjakkal markolta apám kezét.
- Rachel? Annie? Jól látom, hogy ez Ő? - kérdezte anyám reszkető hangon.
- Igen - válaszoltuk mindketten.
Robra pillantottam; tanácstalanul nézett hol rám, hol a szüleimre. Megzavarodott, nem tudta mit kellene tennie.
- Anya, apa, ő itt Robert Pattinson - mutattam be nekik Robot első lépésként. - Rob, ők a szüleim, Lindsay és Jeremy McAchlen - bólintottam feléjük.
Rob előrébb lépett, szerényen mosolyogva nyújtotta kezét anyám felé, akinek hirtelen tért vissza testébe az erő; korát meghazudtolva egy pillanat alatt felpattant helyéről, kezét Robéba tette.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs.McAchlen! - szólt Rob tisztelettudóan és elbűvölően édesen.
Anyámat azonnal megnyerte magának; szélesen mosolygott Robra, majd rám nézett nagy boldogsággal az arcán.
- Ó, Robert, el sem hiszem, hogy maga, itt! - kiáltotta újra Rob felé fordulva. - Én mindig reménykedtem, nem, nem is csak reménykedtem, tudtam, hogy egyszer még találkozni fogunk! Ó, micsoda boldogság! És megtiszteltetés! Rachel, hogy titkolhattad el előlem? Hiszen tudod, hogy mekkora rajongója vagyok! - pillantása játékos rosszallást fejezett ki, az arca kipirult.
- Rachel nem említette, hogy rajongó - Rob tekintetében furcsa villanást láttam; egy ránc tűnt fel szemének sarkaiban. A rajongó szó túlságosan arra az életre emlékeztette, amiből épphogy elmenekült. - Örömmel hallom - mondta mégis.
- Rengeteg kérdésem van - nevetett rá. - De megtennéd, Robert, hogy Lindsaynek szólítasz? Csak lazán, nem vagyok én olyan öreg!
- Ahogy kívánod - kuncogott fel Rob elégedetten. Meglepetten pislogtam rájuk; még mindig egymás kezét fogták, s nagy egyetértésben diskuráltak. Anyám szemében lelkes tűz lobogott, Robnak pedig láthatóan tetszett anyám érdekes természete, jól mulatott.
Összenéztem Annie-vel. Mindkettőnk szája mosolyra húzódott.
- Rachel, beszélhetnék veled? - az apám hangjából áradó keménység visszarángatott a rideg valóságba. Az, hogy anyám viszonylag jól fogadta Robot, még korán sem volt elég.
- Igen, persze - válaszoltam mélyet lélegezve a nappali rózsaillatú levegőjéből. - Mi lenne, ha ti addig szétnéznétek a házban? - kérdeztem Rob felé fordulva. - Megmutathatnád anyának a házat, és ihatnátok valami finomat, egy pohárkával - mosolyogtam feléjük.
- Igen, ez jó ötlet - sietett a segítségemre Annie. - Már megyünk is!
Annie kézen fogta az apját és a nagymamáját, a konyha felé indultak; hallottam, ahogy a házról beszél.
- Apa? - kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Testemmel felé fordultam, lehetőleg mindenre készen vártam, mit reagál.
Az arca még mindig fakón fénylett, a kezeit szorosan az ülésre nyomta. Évekkel öregebbnek tűnt, mint amikor megérkezett.
- Rachel, el kell magyaráznod, hogy mit keres ő itt, mert nem értem! Nem találok semmilyen épeszű indokot arra, hogy vele vagytok.
- Annie tudni akarta, ki az apja - kezdtem bele apám keze felé nyúlva. Óvatosan rásimítottam enyémet az övére. - Alexa kapcsolatba lépett vele, és elintézte, hogy ide jöjjön.
- Nekünk nem is beszélt erről! - jegyezte meg összeszorított ajkakkal.
- Azért nem mondta nektek, mert nem szerettem volna, hogy ti is tudjatok róla! - magyaráztam neki a lehető legnyugodtabban, bár a szívemet jeges markába szorította a félelem. - Nem tudtam, hogy alakulnak majd a dolgok, fölöslegesen pedig nem akartalak felizgatni titeket! Nem láttam értelmét beszámolni róla.
- És úgy alakultak a dolgok, hogy összejöttetek? - köpte felém szavait megvetőn. Elrántotta a kezét tőlem, felállt a helyéről. - Ismét bedőltél neki? Hagytad, hogy megszédítsen?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó - fújtattam ingerülten. - Amikor találkoztunk, minden érzés, amit magunkban rejtegettünk éveken keresztül, váratlanul fellobbant. Egyikünk sem így tervezte, de megtörtént. Szeretjük egymást és együtt akarunk élni. Ez a közös házunk, amit Rob vett nekünk.
- Hogy adhattad el magad? - szemei kikerekedtek borzalmas gondolatától.
- Nem adtam el magam! - tiltakoztam hevesen. Felálltam, farkasszemet néztem vele. - Nem a ház miatt vagyok vele, ez nem a pénzről szól! Szeretem őt. Mindig is szerettem és eszem ágában sincs többé harcolni az érzéseim ellen! Küzdöttünk. Harcoltunk. És szenvedtünk. Olyan dolgok állnak a hátunk mögött, amikről fogalmad sem lehet! - emeltem fel a hangomat a végére.
- Ez talán az én hibám? - kérdezte ő is a kelleténél hangosabban. - Kihagytál bennünket a döntéseidből, még annyit sem tettél meg, hogy beszámolsz arról, mi történik!
- Csak azért, mert tudtam, hogy ez lenne belőle - tártam szét a karjaimat csalódottan. - Tudtam, hogy nem értenéd meg, hogy megharagudnál rám! Nem akartam veszekedést.
- Én nem értelek meg? Én? - arcát elöntötték a düh hullámai. - Te nem érted meg, hogy apádként a legjobbat akarom neked! Ez nem rólam szól, hanem rólad! Nem szeretném, hogy rosszul dönts, és megint ostobaságot kövess el!
- Az volt ostobaság, hogy elengedtem - közelebb mentem hozzá, próbáltam a karjára tenni a kezemet, de elfordult tőlem. Láttam, hogy remeg ökölbe szorított keze. - Tizenhét év üresség után végre megtaláltam a helyemet a világban. Szeretem őt. Mellette kell lennem, csak így lehetek boldog! Még érted sem lennék képes hátat fordítani neki.
Felém kapta a fejét, arca fájdalmat tükrözött, szemeiben keserű könnyek csillogtak. Úgy érezte, elárultam.
- Apa, kérlek, érts meg! Annyi idő telt el... bocsáss meg nekünk! Mindketten követtünk el hibákat, ezt nem tagadom, de ennek már vége. Új életet kezdtünk, tiszta lappal indítottunk. Az életünkben nincs már helye a múlt fájdalmainak. Neked is fel kéne szabadítanod ezeket a béklyókat, amik a múlthoz kötnek! - tettem hozzá. - Mindenkinek jobb lenne.
- Rachel - egy apró könnycsepp kibuggyant a szeméből. Ujjaimmal gyengéden letöröltem. - Miért olyan bonyolult, ez? Miért nem mást választottál magad mellé? Ő annyi fájdalmat okozott már nekünk...
- Nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal. Ő is nehéz dolgokat élt át, neki sem volt könnyebb... de megbirkózott vele. Ahogy én is. Mellette, vele... élek. Sosem éreztem ennél nagyobb boldogságot. Mindent megadott nekem, amire valaha vágytam. És Annie is szereti őt. Egy család vagyunk.
- De... - próbálkozott erőtlenül.
- Nincs de, apa - érintettem meg az arcát. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam a lelkéig hatolni, de éreztem, hogy valamennyire elzárkózik előlem. - Ez a döntés nem ma született, de nem is tegnap. Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyes út. Nincs más választásunk... Apa, Rob az igazi.
- Honnan tudod?
- Te honnan tudtad annak idején, hogy anya az? - kérdeztem vissza.
- Éreztem - csúszott ki a száján, mielőtt észbe kaphatott volna.
- Pontosan. Én is érzem - mosolyogtam rá haloványan. - Ha anyára és magadra gondolsz, át tudod érezni a helyzetemet, ugye?
- Igen - vallotta be kelletlenül.
- És ugye nem akarod, hogy megromoljon a kapcsolatunk amiatt, mert nem fogadod el a döntésemet? Ugye nem akarsz elválasztani attól, akit mindennél jobban szeretek, akiben megbízok és akivel le akarom élni a hátralévő életemet? Ugye nem akarod elszakítani Annie-től és a másik unokádtól az apját?
Apám szemei hatalmasra kerekedtek, dermedten pillantott le a hasamra, majd újra rám nézett.
- Gyermeket vársz?
- Igen, apa - fogtam meg a kezét, s a hasamra vezettem.
Puha, ráncos kezét bizonytalanul rásimította, a vállai rázkódtak a visszafojtott sírástól. Sosem éreztem még ennyire közel magamhoz.
- Érzem - jelentette ki egyszerűn, és én tudtam, hogy vége a csatának.
Nem vesztett egyik fél sem, ez nem erről szólt. Sokkal inkább arról, hogy végre, oly hosszú idő után megértettük egymást és elfogadtuk, hogy mások vagyunk. A szeretet és megbocsátás legyőzött minden más érzést bennünk.
- Hol van ez a Rob gyerek? - mormogta. - Szeretnék bemutatkozni neki.
- Utánam, maestro - töröltem le a könnyeit mosolyogva, mialatt a sajátjaimmal is küzdöttem.

53.rész

Elemi kötelékek



- Már azt hittem soha nem értek haza! - ölelt magához Annie lelkesen.
- Szívem, alig egy órája mentünk el - tiltakozásom a végére nevetésbe torkollott. Átkaroltam Annie vékony, törékeny vállait, arcára puszit nyomtam.
- Többnek tűnt.
Letérdelt elém, arcát a hasamhoz szorította, suttogva szólt a babához.
- Öcsi, nem is tudod mennyire hiányoztál!
- Öcsi? Múltkor még Húgi volt! - vetette közbe Rob összehúzott szemöldökkel. Annie csak megrántotta a vállát, felállt és felvette az egyik csomagot, amit hoztunk. - Ha így folytatod, szegénynek a végén még bajai lesznek a nemi identitásával!
- Rob! - csaptam egyet a karjára. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért, te nem így gondolod? Vigyáznunk kell, mit hall meg a kiskrapek.
- Erről van szó... - kezdtem volna vitatkozni, de Rob nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, egy édes csókkal hallgattatott el.
Ujjai a hasamra kúsztak, s a jól megszokott mozdulatokkal kezdték cirógatni azt. Karjaimat a nyaka köré fontam, kezeim önálló életre kelve eltűntek a hajában. Nem tudtam megunni a közelségét. Mélyet lélegeztem férfias illatából, élveztem a bőréből áradó meleget, és azt, hogy ennyire közel van hozzám. Minden kavargó érzelem, ami a baba említése kapcsán felszabadult bennem, egyszeriben csöndessé vált, a háttérbe húzódott. Csupán az elégedettség kellemes érzése vont langyos ölelésébe.

Lassan a második hónapba léptünk, apránként felszaladt rám némi plusz súly, bár még mindig nem szúrt szemet a terhességem. Rob családján és Annie-n kívül nem tudott róla senki. Először magunkban szerettük volna elrendezni a dolgokat, tisztáznunk kellett hogyan tovább, rám pedig a gondolattal megbarátkozás feladata is várt.
Nem tudom, mihez kezdtem volna Rob nélkül. Az ő segítségével sikerült feldolgoznom, hogy teherbe estem, a kezdeti pánik többé nem jelentkezett. Az, hogy ő mellettem állt, mindenben támogatott és elfogadta a babát, lehetővé tette, hogy lélekben teljességgel felkészüljek a terhességre, a szülésre, s a későbbiekben a gyermeknevelésre. Így sem ment túl gyorsan és könnyedén, hiszen nem számítottam rá, eleinte nem is akartam őt. Lassacskán azonban - látva Rob és Annie örömét és izgatottságát - nekem is sikerült ráhangolódnom.
Egyik pillanatról a másikra történt meg az áttörés. April esküvője előtt még azon idegeskedtem, hogy nem szúrják-e ki és próbáltam a lehető legjobban elrejteni a hasamat, mi több, megfeledkezni arról, hogy valami ott megváltozott. Aztán, amikor Rob elvitt egy kis kocsikázásra az épphogy megérkezett autójával, azon kaptam magam, hogy a hasamat bámulom, a kezem megmozdul, és máris a bennem növekvő életet keresi. Az volt az első pillanatunk. Éreztem a babát. Ahhoz hasonlóan, ahogy Annie-t is, annak idején. Nem a terhesség tudata érte el nálam, hogy érezzem a kötődést, hanem maga a baba. Onnantól kezdve nem tudtam elszakadni tőle. Megszerettem és minden idegszálammal akartam őt. Nem maradt bennem kétség, félelem, gyötrődés, harag - tudtam, hogy így kell lennie. Majdnem tizennyolc évvel ezelőtt Annie is tudta, hogy jönnie kell. Azelőtt, hogy én ráébredtem volna, kell nekem, várom őt.
Hallgatni kezdtem az ösztöneimre és szabad utat engedtem a reménynek. Annak a reménynek, hogy a baba apja Rob, és nem Ian. Robbal megegyeztünk abban, hogy megvárjuk, hogy megszülessen, és az első adandó alkalommal elvégeztetjük a DNS-tesztet. Arról egyikünk sem mert beszélni, mi lesz, ha Iantől estem teherbe. Szerencsére ez még a jövő zenéje volt, ráértünk ezzel foglalkozni. Amíg nem kellett, nem akartunk idegeskedni miatta. Ehelyett mindketten az adott pillanat kihasználására voksoltunk.
Élveztük, hogy végre újra együtt a családunk, hogy nem csak rövid telefonhívásokból és e-mailekből tudjuk, mi van a másikkal. Nonstop egymáson csüngtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, közös programokat szerveztünk. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Bepótoltuk, amit csak lehetett.
Annie-ben sem kellet csalódnunk; mikor megtudta, hogy kistestvére lesz, sikítva, örömkönnyektől maszatos arccal a nyakunkba ugrott és faggatni kezdett minket. Tudni akarta, mikor lettünk biztosak benne, mit szóltunk hozzá, fiút vagy lányt szeretnénk-e inkább. Válaszolgattunk a kérdéseire, pedig még mi magunk is csak ismerkedtünk az új helyzettel. Furcsa volt így, hogy eltitkoltuk a negatív oldalát mások elől; meglepett a hírt követő örömáradat és lelkesedés. Azonban tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetünk, ezért igyekeztem nem túl sokat foglalkozni vele.
Rob egyre biztosabb lett magában, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megszokja az új felállást, amiért csak csodálni tudtam. Az első néhány alkalommal még bizonytalanul, félve simogatta meg a hasamat, a hangja elgyengült, ha a babáról beszéltünk, egyszer-egyszer könnyek fényét láttam megcsillanni a szemében, később ennek már halvány nyoma sem maradt. A tekintete egy eddig ismeretlen gyengédséget árasztott magából, elhalmozott a figyelmességével és kedvességével. Vigyázott rám, nem engedte, hogy cipekedjek vagy megerőltessem magam. Gondoskodott arról, hogy egészséges, mama-baba barát ételeket és rengeteg folyadékot fogyasszak, és hogy kellőképpen kipihenjem magam. Nem hagyott sokáig egyedül, s csak egy szavamba került, hogy azonnal mellettem teremjen. Az én szememben mindez túlzás volt, de nem mertem neki megmondani, hiszen tisztában voltam vele, mennyit jelent neki ez a szerep. Be akarta pótolni azt, amit Annie-nél elmulasztott, ki akart próbálni és tapasztalni mindent, tanulni vágyott. Odaadása nem ismert határokat.

- Annie, ráérsz most? Beszélnünk kéne - szólt Rob, miután elengedtük egymást.
Annie a konyhában pakolászott, elrendezgette az újonnan beszerzett élelmiszereket.
- Igen, persze - kiáltott ki.
Robbal kézen fogva a nappaliba sétáltunk, majd letelepedtünk a kanapéra. Nem tudtam, milyen megbeszélnivalója akadt Annie-vel, így kíváncsian kérdezgetni kezdtem.
- Miről lesz szó? Végre eljött a meglepetésed leleplezésének ideje?
- Ügyes - súgta elismerően Rob és újra megcsókolt.
A harmónia, ha nem is mindig, azért elég gyakran felütötte nálunk a fejét mostanában. Úgy tűnt, a szerelmünk még sosem lángolt ilyen erővel, amin el-elámultam, a kórházban fényre derült információ tudatában. Nem hittem volna, hogy nem okoz törést a kapcsolatunkon, hogy még ezt is túléli. Rob szavai csengtek a fülemben: ,,Együtt mindent átvészelünk.” . Nem kellett a belé vetett vak hitre hagyatkoznom, láttam, hogy szavai a gyakorlatban is tökéletesen működnek.
- Itt is vagyok. Mi a téma? - Annie hanyagul levetette magát az egyik fotelre.
- Édesanyádnak több, mint egy hónapja egy meglepetést emlegettem, és most elérkezettnek látom az időt, hogy eláruljam mi is az.
- Jelentős meglepetés lehet, ha ilyen sokáig titokban tartottad - jegyezte meg Annie. A szemei felragyogtak a kíváncsiságtól.
- Régebb óta rejtegetem, mint gondolnád - somolygott Rob.
Felsóhajtottam. - Akkor épp itt az ideje, hogy beavass minket. Ki vele!
Rob mosolyogva bólintott, a zsebébe nyúlt és kivett két apró dobozkát. Ékszeresdobozoknak látszottak, hirtelen nem is értettem, mi a célja mindezzel. Egy ékszernek kerítene ekkora feneket? Ha igen, kezdhetek félni, hogy milyen csillagászati árakba kerülő költeménnyel lepett meg.
Annie-vel tanácstalanul egymásra néztünk, majd felpattintottuk a dobozok tetejét. A döbbenet forró hullámban öntötte el a testem, amint megláttam, mit szánt nekünk ekkora gonddal és igyekezettel.
Egy aranykulcs vigyorgott rám szemtelenül a fekete bársonybetétről.
- Rob!
- Apa!
Egyszerre nyögtünk fel Annie-vel. Nagy nehezen elszakítottam a pillantásom a kulcstól, Robra néztem, aki sugárzó arccal bámult vissza. Izgatottan leste a reakciónkat, és úgy tűnt elégedett az eredménnyel.
- Úgy látom, nem erre számítottatok. Sikerült a meglepetés? - kérdezte teljes mértékben fölöslegesen. Sütött rólunk az elképedés.
- Apa, ezt nem hiszem el! Hogy jutott eszedbe? - Annie Robra vetette magát, kacagva nyomott egy cuppanóst az arcára. - A baba, mi? Mindent a lurkónak köszönhetünk, nem igaz?
Rob kuncogott, beletúrt Annie hajába, majd magyarázni kezdte:
- Nem éppen, ő csak megerősített benne, hogy jól döntöttem. Év elején kezdtem el házakat keresni Edmontonban és a környéken. Azt hiszem akkor mentem először, amikor te, Rachel - nézett rám -, körbevezetted Janine-t és Lucyt a városban. Nem kellett sokáig nézelődnöm; egy-két héttel később megtaláltam az igazit és megvettem.
- Nem is tudtál rendesen járni! Hogy intézkedhettél ennyit? - bukott ki belőlem.
- Kapcsolatok - mondta egyszerűen, egy kacsintás kíséretében. - Meglepetésnek szántam, ajándéknak. Nem szerettem volna, ha tudtok róla.
- És miért csak most mondod?
- Annie! - szóltam rá rosszallón, de Rob nem vette zokon, csak nevetett.
- Szükség volt némi időre, hogy felújítsák és berendezzék. Mindent felügyeltem. Nem kizárólag a munka tehet róla, hogy annyira elfoglalt voltam New Yorkban - vallotta be. - Az átalakítás, a festés, a bútorok, a kert... Rengeteg időt és energiát felemésztett, de megérte. Alig várom, hogy lássátok!
- Gondolom nem csak időt és energiát igényelt - szúrtam közbe -, hanem pénzt is. Remélem nem vitted túlzásba a költekezést!
- Én meg azt remélem, hogy tetszeni fog nektek! - tért ki az egyenes válaszadás útjából Rob.
Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog válaszolni. Bele sem mertem gondolni, mennyit költhetett. Ha valami minket érintett, nem maradt egykönnyen a normális keretek között, hajlamos volt túlzásokba esni.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekünk - simítottam kezem a karjára. Eszem ágában nem volt vitatkozni vele. Mindent úgy csinált, ahogy a legjobbnak látta és én bíztam benne. - Ha olyan kitűnő ízlésed van a házakkal kapcsolatban, mint a nőkkel, nem fogunk csalódni.
Falrengető nevetésünket Annie mobiljának csörgése szakította meg.
- Bocsi, egy pillanat - ugrott a táskájához, majd annak szinte a teljes tartalmát szerteszéjjel dobálva végre megtalálta és felvette a vadul zenélő és rezgő készüléket.
- Szia, ki vagy? - a hangjából áradt az előbbieknek köszönhető izgalom.
Azt már nem tudtuk meg, ki tartózkodik a vonal másik végén, mert Annie bevonult a szobájába és halkan betette maga után az ajtót.
- Szerinted ki az? Fynn? - Rob felállt a kanapéról, tétován Annie szobája felé lépett.
- Valószínűleg - válaszoltam és követtem a példáját. Hozzábújtam, arcomat a nyakába fúrtam. - Zavar?
- Így, hogy még nem ismerem, eléggé - húzott közelebb magához. - Ideje lenne vele is találkoznom. Majdnem egy hónapja itthon vagyunk...
- Beszéld meg Annie-vel! Biztosan örülne neki, hogy nyitsz felé.
- Ki felé? - hallottuk meg hirtelen Annie hangját. Visszatért a telefonálásból, az ajtóban állva méregetett minket. - Mit szervezkedtek?
Rob kibontakozott az ölelésemből, Annie-hez lépett, miközben a haját igazgatta. Látszott rajta, hogy vonakodik. Egyrészt nyilván szerette volna megismerni a lánya barátját, másrészt ódzkodott a találkozástól. Nemcsak Fynn reakciójától félt, hanem a sajátjától is. Nem tudta, hogy sülne el.
- Annie, ugye Fynnel beszéltél az előbb? - kérdezte kínban égve.
- Igen, vele. Talán baj? - meglepődve láttam, hogy Annie mintha rögtön támadásba lendült volna.
- Nem, dehogy! - rázta meg a fejét Rob, hozzám hasonlóan csodálkozva. - Sőt, kifejezetten jókor jött a hívása! Beszélgettünk anyukáddal, és mindketten azt a véleményt osztjuk, hogy meg kéne már ismerkednem vele. Rosszul érzem magam, hogy nem ismerem azt az embert, aki annyira fontos a számodra. Az ő szemében még nem vált kínossá, hogy nem tudja, ki vagyok? Lehet, hogy azt hiszi, nincs is apád!
A levegő egy pillanatra megrekedt hármónk között. Zavar feszítette a lelkünket. Annie tért leghamarabb magához, gyorsan ellenkezni kezdett.
- Ó, dehogy, Fynn pontosan tudja, hogy ki vagy te! Rengeteget meséltem neki rólad, és bár alig várja, hogy megismerjen, soha nem szólna ezért egy szót sem! Tudja, hogy elfoglalt ember vagy, eszébe nem jutna sürgetni. Úgy van vele, hogy majd találkoztok, amikor találkoztok. Türelmesen vár - hangjából a végére eltűnt a zavar, arcának pirossága is csillapodott.
- Nem kell többet várnia, igaz Robert? - fordultam felé csípőre tett kézzel, hogy meggyorsítsam egy kicsit a beszélgetést.
- Igaz - ujjai ismételten a hajában táncoltak. - Ha nektek is megfelel, Annie, akkor most bemutathatnád nekem. Utána meg elmehetnénk az új házunkhoz.
- Rendben, Fynn úgyis azért telefonált, mert a környéken akadt dolga és szeretett volna találkozni velem. Felhívom és megmondom neki, hogy jöjjön ide.
- Tökéletes - kommentáltam mosolyogva.
Annie és Rob bólintottak, majd Annie már ment is telefonálni, Rob pedig nagyot sóhajtva lerogyott a kanapéra.
- Még mindig alig hiszem el, hogy létezik az, akivel találkozni készülök.
- Kedvelni fogod - biztosítottam mellé ülve. - Rendes, aranyos srác, és olyan jól megvannak Annie-vel! Gondolj erre, ha elbizonytalanodnál!
- Tudom, hogy igazad van Rachel, nem is ettől tartok.
- Hanem? Mi a gond? - megérintve az arcát magam felé fordítottam.
- Az, hogy ő vajon elfogad-e. Mi lesz, ha nem bír majd? - kérdésének nem hittem, ám a tekintete őszinte kétséget tükrözött.
- Ugyan, Rob, nem gondolhatod ezt komolyan! - nevetgéltem. - Fynn egy csodás apát fog látni, aki odáig van a lányáért és kíváncsi mindenkire, akinek köze van hozzá. Nyitott leszel vele, kedves, barátságos és minden remekül fog menni, ne félj! - bátorításom végén egy csókot leheltem az arcára. - Bízom benned.
- Tudom - csókolt szájon. Megszédültem az ízétől. - Én is benned. És hiszek neked. Úgy alakul majd minden, ahogy megjósoltad.
A kaputelefon berregése rántott vissza minket a valóságba. Annie kirohant a szobájából, felkapta a kagylót, belekiáltott egy ,,Gyere fel!” -t, végül a nappaliban termett.
- Most jön föl.
- Oké - válaszolta Rob higgadtan, mire újult erővel kezdtem rajongani a színészi képességeiért.
Mindketten felálltunk, eligazgattuk a hajunkat és a ruhánkat, és vártuk, hogy Fynn felérjen. Egy pillanattal azután, hogy elkészültünk, kopogtak az ajtón. Annie az ujjait tördelve ment kinyitni, de az idegességnek már semmi jelét nem mutatta, amikor Fynn kezét fogva a nappaliba sétált. A szívem boldogan dübörgött a mellkasomban édes párosuk láttán. Átjárt a büszkeség.
- Apa, szeretném neked bemutatni Fynn Colest, a barátomat - kezdte Annie, mihelyt közelebb értek. - Fynn, ő itt az édesapám.
Fynn kissé zavarban lévő arcáról Robra pillantottam, aki csodálatosan kezelte az érzelmeit; érdeklődőnek és közvetlennek tűnt. Fynn-nek nem lehetett oka a félelemre, hisz Rob egyáltalán nem szigorkodott vagy keménykedett vele. Egyszerűen kezet nyújtott neki és bemutatkozott.
- Szia Fynn, Robert Pattinson vagyok! Örülök, hogy végre megismerhetlek, Annie már sokat mesélt rólad.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr.Pattinson.
- Szólíts csak Robertnek! - nevetett rá, majd finoman hátba veregette. - Lenne kedved sétálni egyet velem?
- Hát persze, Robert! - Fynn arca szinte elolvadt megkönnyebbülésében, ahogy egy felém küldött köszönés és mosoly után követte Robot az előszobába.
- Istenem, most miről fognak beszélni? - nyögdécselt Annie. Az ő oldalát is legalább annyira furdalta a kíváncsiság, mint az enyémet. A különbség az volt kettőnk között, hogy én próbáltam nem mutatni.
- Férfi dolgok, amikről lehet, hogy jobb is, ha nem tudunk - rántottam meg a vállam, mire mindketten felnevettünk.

52.rész

A felejtés ára



Ki sem kellett nyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, valami megváltozott. Éreztem a levegőben, amit belélegeztem, a takarón, ami a a bőrömet súrolta, a szívemben, ami más ritmusban dobogott, mint eddig. Történt valami, csak azt nem tudtam, hogy mi. Az utolsó emlék, ami az agyamba kúszott az, hogy Rob integetve lépked a mikrofonhoz, hogy bejelentse visszavonulását. Onnantól... képszakadás. Semmi.
A szemhéjam nehezen mozgott, csak lassan tudtam kinyitni a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy nem a napsugaras szállodai hálószobában ébredtem, ahol már egy jó hónapja köszöntött a reggel.
- Rachel? Hallasz engem? - Rob hangja reszketett, alig értettem mit mond.
- Igen, hallak – feleltem. - Itt vagyok. Hol is? - tettem hozzá, mosolyt erőltetve az arcomra. Valami nem stimmelt, ami már önmagában is zavaró, de ha az embernek fogalma sincs arról, hogy mi a gond, még inkább az.
Rob nem mosolygott. Az arca sápadt volt, gyűrött, a borosta kezdett kiütközni rajta. A szeme alatt karikák sötétlettek. Fáradtnak, meggyötörtnek, szinte kétségbeesettnek tűnt. Az ágyam melletti széken ült, meggörnyedve, a pillantásomat kerülte.
Megpróbáltam felemelkedni, hogy körülnézhessek, de Rob finoman visszatolt a párnámra.
- Kórházban vagy – mondta tömören.
- Miért? - hördültem fel. - Mi történt?
- Nem emlékszel semmire? - a szemöldöke felkúszott, más jelét azonban nem mutatta a meglepődésnek. A hangja már nem reszketett, helyette egyszerűen üres volt.
- Csak arra, hogy látlak a tévében. A bejelentésedkor. Én... nem tudom. Nem emlékszem, mi történt utána.
- Semmi baj – bólintott. - Az orvos felkészített erre. Talán jobb is, hogy az a rész kiesett.
- Melyik rész? Mi a csoda történt velem? - kérdeztem feldúltan. Nem tetszett, hogy semmit nem mond el tisztán, érthetően. El kell mondania, mielőtt inamba száll a bátorságom és nem fogok kérdezősködni, mert megijedek attól, amit megtudhatok.
- Rosszul lettél. Elájultál, Lizzy-ék hoztak be a kórházba. Hat órán keresztül nem tértél magadhoz.
Betakartak a nyári melegben, a testem mégis borsózott. Tudni akartam, most mégis visszaadtam volna ezt az információt. Hiába nem emlékeztem semmire, kellemetlen volt belegondolni a történtekbe.
- Más tud róla? - kérdeztem nyomatékosan. Tudta, hogy az edmontoniakra gondolok. Annie-re. - Beszéltél velük?
- Nem, úgy gondoltam, bőven elég, hogy mi aggódunk miattad - válaszolta közömbös hangon. - Fölösleges lett volna őket is felizgatni, ekkora távolságban úgysem tehettek volna érted semmit. Nem hiányzott a pánik. Ugye nem gond? - kérdezte végül. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz. Más foglalkoztatta. Valami, amibe eddig nem avatott be.
- Nem, jól tetted, hogy nem szóltál nekik. Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. - Végig itt voltál? - a keze után nyúltam, de nem vette észre.
- Igen, persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? Félholtra aggódtam magam. Annyira megijesztettél! Soha többet ne csinálj ilyet, Rach, soha! Hallod? - hadarta rémisztőn. - Nem élném túl, ha bajod esne. Szükségem van rád! Ahogy Annie-nek is. Kellesz nekünk.
- Rob, minden rendben! Kutya bajom, jól érzem magam – mondtam nyugtatón. - Gyere ide! - kértem.
Némán bólintott, közelebb húzódott és megfogta a kezem. Gyengéden simogatni kezdte, de a tekintetét még mindig nem emelte rám. Azt értettem, hogy megrémült és féltett engem, azt viszont nem, miért viselkedik most így. Ennyire megviselték volna a történtek, vagy van még valami? Mi állhat a háttérben?
- Rob, ugye elmondtál mindent? Nem történt más, igazam van? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdéseket óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, van még valami – motyogta az orra alatt.
- Micsoda, Rob? Mondd el! Mondd el nekem, kérlek! - masszíroztam a kezét. A pillantásom az övét kereste.
Próbáltam leplezni a türelmetlenségemet, miközben vártam. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Rob nem szólt, elgondolkodva nézett mindenfelé, kivéve rám. Megijesztett a viselkedése. Olyan idegen, távoli... Mintha csak a teste lenne itt, miközben a lelke máshol portyázik.
- Terhes vagy - a tekintetét az enyémbe fúrta, így kétség sem maradt afelől, hogy amit mond, igaz, és véresen komoly.
Belőlem mégis kicsúszott a tiltakozás. - Nem! Az nem lehet! Kizárt. Nem lehetek terhes.
- Úgy látszik, semmi sem lehetetlen. A vizsgálatok kiderítették, hogy várandós vagy. Egy hónapos a baba.
Az egy hónap egyetlen másodperc alatt pergett le a fejemben. Láttam mindent; minden csókot, minden érintést, minden élvezetet, ami egyszeriben bűnössé vált. Találgathattam volna, hogy első szeretkezéseink közül melyiken foganhatott meg a bennem növekvő gyermek élete, de nem volt szükség rá. Biztos voltam benne, hogy a békülésünket követő elsöprő éjszaka következményével szembesültünk most. Hacsak...
Az agyamon átszáguldó hurrikán leejtette azt a márciusi napot, amikor Rob elutazott. Nem vettem be a fogamzásgátló tablettát. Aztán... másnap sem. Arra gondoltam, hogy ha már így alakult, szünetet tartok, s majd csak azelőtt fogom újra szedni a gyógyszert, hogy Rob visszatérne. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hamarabb viszontlátom, sőt, lefekszem vele. Nem is egyedül vele...
Először nem jutott el a tudatomig, hogy Rob nem a baba miatt viselkedik furcsán. Azért uralta minden mozdulatát a félelem, a kétségbeesés és a zavar, mert ő már tudta, nem biztos, hogy a gyermekem az övé. Hiszen egy hónapja nem csak vele szeretkeztem, hanem Iannel is. A gyógyszer már rég nem védett, óvszert pedig nem használtunk... Ő is lehet az apja.
Elborzadva néztem Robra, aki csak bámult engem elkeseredve; nem tudott megszólalni. A levegő megfagyott körülöttünk, minket is ledermesztve. Csak meredtünk egymásra, a pánik előtti pillanatok rémisztő csendjével.
- Nem, ez nem történhet meg! - kiáltottam, kezemet a hasamra szorítva. - Nem növekedhet bennem élet! Nem lehetek terhes!
A könnyek gejzírként robbantak ki a szemeimből, nem állhatta útját semmi sem. Egyre csak azt bizonygattam, hogy nem várhatok gyermeket. Nem lehetséges! Nem történhet ez velünk! Amikor már minden olyan tökéletes lehetett volna, amikor már csak néhány lépcsőfok választott el minket a végtelen boldogságtól... nem tehet mindent tönkre egy még meg sem született ember!
Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem okolhatom a babát. Nem az ő hibája. Ő... csak rosszkor jött. Akkor, amikor nem vártuk, nem számítottunk rá. Ennek ellenére nem haragudhatok rá, ő ártatlan! Én voltam felelőtlen és meggondolatlan. Én okoztam az egész bonyodalmat. Mint mindig.
Ez hát a felejtés ára? Vagy a baba vagy a boldogságunk, Robbal? Választanom kell? Hogy is kérhetném őt, hogy vállalja a kockázatot, hogy nem az ő gyerekét hordom ki és hozom világra, hanem Ianét? Mégis hogy érintené? Mit szólnának hozzá mások? A családunk?
Nincs jogom hozzá. Nem tehetem ezt vele. Egyedül kell megbirkóznom a gyermekkel járó feladatokkal, épp mint tizenhét éve. Hát nem tanultam a hibámból, újra elkövettem! Ezek szerint nem fizettem meg eléggé az óvatlanság árát?
- Rachel - hívott elő a tépelődésből Rob. - Meg kell beszélnünk!
Tudtam, mit akar mondani. Akármennyire is szeret engem, nem tarthat ki mellettem, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy ő az apja. Nem kockáztathatja meg, hogy más gyerekét szereti meg, s neveli fel. Nem kötelessége. Annyi mindent tett már értem, ezt igazán nem várhatom el tőle.
Nem is vártam. Tudtam, hogy így helyes. Bőven elég, ha én megszenvedem a következményeket, nem kell őt is magammal rántanom. Ha szeretem, belátom, hogy ő sem engedhet mindig, nem bocsáthat meg minden egyes ballépésemkor.
Mégis ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha Rob az apa? Ha ez a csöppség azért jött, hogy minket még boldogabbá tegyen, hogy a családunk bővüljön...
- Rachel, tudom jól, hogy nem biztos, hogy az enyém - kezdett bele gyenge hangon. - Elképzelhető, hogy az Iannel töltött éjszakán fogant. Én ezzel együtt akarom őt.
Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy igaz lehet, amit hallani véltem. Fél szememmel keresni kezdtem az őrangyalom.
- Ő a miénk is lehet. A második gyerekünk... És én... akarom őt. Megadom az esélyt annak, hogy ő az én gyerekem legyen. Az apja akarok lenni. Fel akarom nevelni, gyermekemként akarom szeretni... Nem engedhetem el! Ugyanannyi esély van rá, hogy én vagyok az apja, mint hogy Ian! Sőt, azt hiszem több is, mert én egyszer már teherbe ejtettelek!
- Rob, ez nem így működik - leheltem. - Nem kérhetem ezt tőled!
- Nem kell kérned! Én magamtól mondom ezt, senki sem kényszerít. A saját döntésem. Egyszerűen... így érzem helyesnek és... erre vágyom. Szeretnék a kicsi apja lenni.
- Rob! - fulladoztam a könnyektől. - Rob, miért? Miért teszed ezt? Összetörsz a jóságoddal. Nem érdemlem meg. Egymagamban kéne újra végigcsinálnom, hiszen magamnak okoztam a bajt. Az én felelősségem.
- Ne mondj ilyeneket! - kért szenvedő hangon. Felállt a székéről, hozzám hajolt, karjaiba zárva szólt: - Hidd el, hogy így lesz a legjobb! Nem magamért teszem, s nem is érted! Magunkért! A családunkért. Így kell lennie. Most itt vagyok, melletted állok, támogatlak, amiben csak kell! Számíthatsz rám! - kezei közé vette az arcomat, szemembe nézve suttogott. - Nem követem el azt a tizenhét évvel ezelőtti hibát még egyszer! Soha többé nem hagylak magadra. Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked! Szeretlek!
Ajkait az enyémekhez nyomta, csókja egyszerre volt tolakodóan erőszakos és figyelmesen gyengéd. Bizonyítani akarta előbbi szavait. Céljának tűzte ki, hogy eléri, hogy higgyek neki, s bízzam benne. Éreztem, hogy kellek neki. Hogy semmiért nem veszítene el. Áradt belőle az irántam érzett szerelme.
- Kérlek, Rachel! - mormolta elválva az ajkaimtól. - Tudom, hogy képes lennél rá nélkülem is, de én nem akarom, hogy egyedül vállald mindezt! Azt szeretném, ha neked is szükséged lenne rám! Te nem vágysz arra, hogy együtt legyünk?
- Ó, Rob! - húzódtam el tőle. Az oldalamra fordultam, elvonatkozva az érintésétől. - Minden vágyam az, hogy végre együtt legyünk, teljes családként, de ez hirtelen lehetetlenné vált. Túl nagy áldozat ez a te részedről. Igazságtalanság lenne kérnem tőled, hogy maradj mellettem. Ennyire még én sem lehetek önző.
- Ez a legkevésbé sem önzőség. Egyszerűen csak azt kell tudnod, hogy mi a legjobb neked és a gyerekeidnek! Annie-nek és a babának.
Tényleg csak ennyi lenne? Egyetlen megfontolás? Végiggondolom, hogy mivel járnánk a legjobban és megmondom neki?
- Csak kérned kell! - szólt meglepően határozott hangon. - Én tudom, mit akarok. Benneteket.
- Gyerekestül, problémástul, zűrösen? - előtört belőlem a gúny. - Minden férfi vágyálma!
- Nem tudom, hogy más férfiak hogy vannak ezzel - nevetett halkan -, de nekem ez minden álmom. Ti vagytok az életem. Te, és a gyerekeid. A problémákkal és zűrökkel együtt. Még jó hogy! Unalmas lenne nélkülük. Tökéletes, én pedig semmit sem utálok annál jobban - a hangja tükrözte a tökéletesség iránt érzett undorát.
Nehezen szedtem a levegőt, miközben felé fordultam. A szeme itta az arcom látványát, kereste rajta mondanivalóm tartalmát.
- Megveted a tökéletest? - tettem fel a lehetetlen kérdést.
- Igen, Rachel. A tökéletesség hazugság. Nem létezik.
- Te tökéletes vagy! - vetettem ellene.
- Számtalanszor rámutattál már, hogy nem vagyok az - kuncogott kedvesen. - Ez az egyik oka - ha mondhatom ezt -, hogy szeretlek. Melletted normális embernek érzem magam, nem egy tökéletesnek beállított csodabogárnak. Ami köztünk van, annyira őszinte és mély, e földről való, hogy szemernyi kétség sincs bennem azt illetően, hogy jó úton járok-e. A szívem azt súgja, nem is súgja, ordítja, hogy ezt az életet kell élnem! Veled. Veletek.
A kezét lassan, óvatosan a hasam felé nyújtotta, úgy, hogy ha akarom, meg tudjam akadályozni a mozdulatban. Eszembe se jutott, hogy így tegyek. Ménesnyi ló dobogott a szívem helyén, vártam, hogy érezzem bőrét a bőrömön. Valami mélyen megmozdult bennem.
Finoman megérintette az alhasam. Semmi külső jele nem volt még a terhességnek, ezért Rob gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte, hátha kitapogatja az apróságot, amiből majd, nyolc hónap múlva a gyermekem lesz. A gyermekünk.
Döntöttem. Biztosan tudtam, mit akarok. Ez volt az, amire mindig is vágytam.
- Rob, biztos vagy benne?
Könnyektől homályos szemekkel nézett fel rám. Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek, ennyire elérzékenyültnek. Új oldalát mutatta meg nekem, én pedig egy szempillantás alatt beleszerettem a képbe, amint elragadtatottan a hasamat cirógatja.
- Te mit szeretnél? Maradjak? Akarsz engem?
Bólintottam, mire a könnycseppek kibuggyantak a szememből.
- Akarlak!
- Itt vagyok - hajolt hozzám egy csókra, miközben még mindig a hasamon pihent a keze. - Nem is kérdés, hogy veletek maradok. Együtt mindent átvészelünk.

51.rész

Elmosódnak a határok



A gyomrom egyetlen aprócska, görcsös ponttá szűkült a testemben, ami egész nap képtelen volt akár egy falatnyi ételt is magába venni. Az izgalom egyértelműen megmutatkozott rajtam; a kezem remegett, a szívem majd' kiugrott a mellkasomból, nehezen kaptam csak levegőt. Tudtam, hogy helyesen cselekszünk, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elterveztük, az idegességet mégsem tudtam kivédeni. Rob a legyőzhetetlenek mosolyával nézett rám, újra és újra megszorította a kezemet, próbált erőt csepegtetni belém; nem sok sikerrel. Az életünk gyökeres változások előtt állt, ezt pedig nem volt könnyű elfogadni. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy beleszédültem, ha visszagondoltam az eltelt időre. Az eseménytelenül tovasuhanó évek után, hirtelen minden erre az időszakra sűrűsödött. Fogalmam sem volt róla, hogy miért történtek így a dolgok, de hálás voltam. A boldogság mámorító pillanataiban nem számított többé az átélt szenvedés. Amikor ez az érzés a bensőmet csiklandozta, a jelen egyetlen folyamatos, végtelen pillanattá nyúlt, mint a ragacsos karamella; s biztosra vettem, minden a helyén.


A sajtótájékoztató helyszínét az egyik nagy irodaház biztosította, így a Rob szeretteivel való megismerkedésem helye adott volt. Rob kényelembe helyezett az egyik nappalihoz hasonlító irodában, nekem így nem volt más dolgom, mint várni.
Az összes többi tétlen várakozáshoz hasonlóan - amiben valaha részem volt -, ez is idegörlőnek bizonyult. A bizonytalanság gúnyolódva táncolta körbe türelmetlenül fészkelődő alakomat az egyik kanapén. Nem sokáig bírtam egyhelyben; felpattantam, lesimítottam ujjatlan, fehér, zsabós ingemet, kezemmel kisimogattam a gyenge ráncokat bézs szoknyámon. Tükröt kerestem, amit meg is találtam az egyik szekrény belsejében. Nem számítottam rá, de el kellett ismernem, jól jött. Végignéztem magamon, a szandálomtól kezdve, kivasalt, gyöngycsattal hátratűzött hajamig. Egyszerű, nyári sminket viseltem, ékszernek csupán a csathoz passzintva gyöngy gyűrűt és fülbevalót tettem fel. ,,Elragadóan nézel ki!” visszhangoztak fejemben Rob szavai. Próbáltam hinni neki. Tényleg igyekeztem.
Miután egy nem létező tincset hátrasöpörtem az arcomból, visszamentem és nagyot sóhajtva megálltam a kanapé előtt.
Aztán... váratlanul lépteket hallottam a folyosóról, fojtott csevegést, majd nyílt az ajtó, s belépett Claire és Richard, kéz a kézben. Nem tudtam milyenek, s hogy mégis milyen reakcióra számíthatok tőlük, Robert nem igazán beszélt róluk. Élt köztünk egy néma megállapodás, miszerint a család tabu téma. Nem akartunk szembesülni a családjaink jelentette nehézséggel, amíg nem muszáj. Eljött a pillanat, amikor én bizony kénytelen voltam ez elé a kihívás elé állni, s döbbenten vettem tudomásul, hogy alig tudok róluk valamit. Idegenek voltak nekem, ahogy én is nekik. Egy-egy, talán így igazságosabb is, bár ez akkor egy csöppet sem érdekelt.
Claire egy röpke másodpercig kérdőn nézett rám, de a pillanat tovaszállt, s szemének mindent értő megvillanásából rájöttem, hogy összerakta fejében a képet; pontosan tudja, miért vagyok itt. Vele ellentétben Richard fura szemekkel méregetett, és láthatóan zavarban volt egy idegen jelenléte miatt.
Utánuk szép sorjában megérkeztek a többiek is. Victoria és Elisabeth sugdolózva léptek beljebb, amint megláttak ragyogó mosoly terült szét az arcukon, ezzel még szebbé varázsolva őket. A megélt évek tapasztalata nyomot hagyott az arcukon, én mégis megláttam bennük a csintalan gyermeket, a fruskát, a szenvedélyes nőt. Csodálatosak voltak, érettek, gyönyörűek, ugyanakkor fiatalosan könnyedek. Furcsa érzés kerített hatalmába; olyan volt, mintha ismerném őket.
Őket követték a férjeik, majd Sam és Marcus a feleségeikkel, Bobby a menyasszonyával, végül Rob és Tom, már most a nevetéstől vöröslő fejjel.
Mindannyian kíváncsiskodva fürkésztek, az idegességem mégis enyhült. Áradt belőlük a kedvesség, a jóindulat, a pozitív energia. Egy csapásra olyan emberek közé kerültem, akik tökéletesen rendben voltak magukkal, olyan életet éltek, amilyet szerettek volna, ezért elégedettek, boldogok, megállapodottak. Levett a lábamról a tudat, hogy új család van születőben; az én új, nagy, boldog családom. Mindenkiben megláttam, amit akartam; Claire anya, akárcsak én. Victoria és Elisabeth olyanok, mint a nővérem, Alexa. Sam felesége, Kate, Marcus neje, Melissa, Bobby menyasszonya Susanna, a barátnőim is lehetnének. A fiúk pedig, akár Chris. Barátok, ismerősök, rokonlelkek, sorstársak. Olyan emberek, mint Rob és én, csak nyugalomra és szeretetre vágynak, megértésre és elfogadásra. Nem sokban különböztünk, s ebből a gondolatból kiindulva, megnyugodva konstatáltam; jóban leszünk.
Rob sugárzó arccal lépett mellém, kezem az övébe fogta, oldalunk összesimult. Összetartozunk – ismételgettem magamban, mintegy nyugtatóként.
- Annyira boldog vagyok, hogy mind eljöttetek! - kezdte nevetve Rob.
Most vettem csak észre, hogy mennyire kisimult az arca, a tekintete milyen tiszta. Még lazábbnak, könnyedebbnek tűnt. Nem volt nehéz kitalálnom, miért. Akik előttem toporogtak, Rob mondandójára figyelve, a hozzá legközelebb álló személyek. Azok az emberek, akikre akkor is számíthatott, amikor Anniere és rám még nem. Otthon érezte magát, biztonságban. Teljes szívével szerette őket, s mire észbe kaptam, én is hasonlóan éreztem. Nekem is fontosak, hiszen nemsokára egy család leszünk! Lassan ők is az enyéim lesznek, akik minden szeretetet és áldozatot megérdemelnek.
- Ahogy a meghíváskor is mondtam, fontos dolgokról szeretnék beszélni. Komoly mondanivalóm van, és megkérnék mindenkit, hogy hallgasson végig! Anya, neked talán le kéne ülnöd – tette hozzá, mire a többiek felnevettek. - Nem viccnek szántam. – Intette le őket Rob.
Claire szó nélkül engedelmeskedett, leült egy székhez, ami az ajtóhoz közeli falnál terpeszkedett. Richard követte őt.
- Köszi Anya! - mosolygott Rob, gyengéd szeretettel az anyjára nézve. - Akár kezdhetném is, nem gondoljátok? - túrt zavartan a hajába. Némi elégedettség fogott el ezt látva. Legalább nem maradtam egyedül az izgalommal.
- Jó lenne, bátyó – cukkolta Victoria Elisabethre kacsintva.
- Igen, igen – hebegte Rob. - Szóval... azért hívtalak ide mindannyiótokat, mert szeretném, ha nem a sajtótól, hanem tőlem tudnátok meg, hogy visszavonulok – a férfiak egy emberként hördültek fel. A társaság női tagjai nem látszottak meglepettnek, amin magamban jót nevettem. - Nincs több film, több zene, több fotósorozat. Végeztem a szórakoztatóiparral, ennyi volt.
- Rob, komolyan beszélsz? - kérdezte Tom elkerekedett szemekkel. - Te, a munka embere, azt mondod, hogy visszavonulsz?
- Igen, Tom, így van – bólintott Rob. Számításaim ellenére, nem volt sem a mozdulatban, sem a hangjában bocsánatkérés. - Nem friss döntés ez, higgyétek el, hosszú ideje érlelődik bennem! A mai napra teljesen, tökéletesen eltökélt lettem, ami a további életemet illeti.
- Tévednék, vagy köze van ehhez a melletted álló bombázónak is? - tette fel a következő kérdést Bobby, mire a párja meglehetősen csúnyán nézett rá. Engesztelésül egy csókot nyomott az arcára. Susanna nem tűnt meggyőzöttnek. A pillantásunk találkozott, cinkosan rámkacsintott, amitől még jobban elvörösödtem.
- Jó meglátás, Bobby – kacagott fel Rob, a többiek vele együtt nevettek. - Ő Rachel McAchlen, a párom.
Victoria és Elisabeth egyszerre sikkantott fel örömében, összepacsiztak, majd elsőként ők jöttek oda hozzám, hogy üdvözöljenek. A kis terem megtelt a nevetések, örömkönnyek, kérdések és játékos hitetlenkedések összevissza zajával. Elszakadtam Robtól, a családja – a családunk – tagjai ölelésükbe vontak, puszik csattantak az arcokon, valaki beletúrt a hajamba, mindenki egyszerre beszélt. El sem akartam hinni, mekkora öröm szabadult ki. Mindannyian szárnyaltak. A mi boldogságunk egyszeribben az övéké lett. Az, hogy Rob végre társat talált; hogy ez a személy, egy rendes, normális nő, nem pedig valami elkényeztetett sztárocska, aki ki tudja, mibe vinné Robot; mindenkit elégedettséggel töltött el. Megdöbbentett, hogy egy szó nélkül maguk közé fogadtak, érdeklődve, szeretettel néztek rám, vidáman kérdezgettek bennünket. A nehezén azonban még nem voltunk túl.
A fejem kavargott, az érzések és gondolatok szivárványszínű kavalkádja messzire repített, innentől kezdve, féltem, nem sok minden fog eljutni a tudatomig. Tompán hallottam, hogy Rob valami másik fejleményt emleget, majd felcsendült Annie nevének szimfóniája. Lányunk említése valamennyire kijózaníthatott, mert láttam már. Láttam az arcokra írt őszinte meghökkenést, az ezernyi kérdést, az elfojtott érzelmeket.
- Tessék? - nyögte Claire. - Annie? A lányotok?
- Robert, mit jelentsen ez? - Richard hangja valahonnan a szoba távoli részéből érkezett.
- Annie a lányunk – hallottam meg tulajdon hangomat. Én magam is ledermedtem, olyan idegennek tűnt. - Robé és az enyém. Tizenhét éves, az edmontoni lakásunkban él.
Pár pillanatig csak a némaság kongatta a falakat, majd az előbbi nyüzsgés újra beindult. Hogy lehetséges mindez? Miért titkoltuk eddig? Hol van most ő? Miért nem mondtuk el korábban? Honnan ismerjük mi egymást, Robbal?
Erre számítottam. Kérdésekre. Faggatózásra. Döbbenetre. Arra azonban a legkevésbé sem, hogy nem haraggal fordulnak felénk, hanem kíváncsisággal, megértéssel.
Lassacskán mind lenyugodtak, mi pedig elkezdtük megválaszolni a kérdéseiket. Elmeséltük a történetünket, beszéltünk nekik Annieről, Edmontonról, mindenről, amiről úgy éreztük, tudniuk kell. Ők pedig figyelmesen hallgattak minket. Láttam a szemükben megcsillanó könnyeket, az elfojtott mosolyokat, az esetleges értetlenkedést. Mindent láttam, az őszinteség teljes volt, a szemem itta a látványt. Minden ízében szokatlan pillanat, ami éppen ezért csodálatos. Azt hittem, taszítani fog ez a kitárulkozás, hiszen sosem szerettem; ez az egyik ok, amiért rettegtem ettől a találkozótól. Most mégis jólesett végre szabadon beszélni kettőnkről, a szerelmünkről, annak gyümölcséről.
Robnak egy idő után mennie kellett, egy utolsó csók után itt hagyott bennünket. A székeket a TV elé húztuk, elhelyezkedtünk, vártuk, hogy kezdődjön Rob műsora, közben válaszolgattam további kérdéseikre.
- Kifogyhatatlan a kérdéstár, remélem nem bánod – vigyorgott rám Lizzy. Ragaszkodott hozzá, hogy így hívjam.
- Egyáltalán nem! - tiltakoztam kedvesen. - Jár nektek. Annyi év után... - sóhajtottam fel zavartan.
- Tizenhét év... nem lehetett könnyű – tűnödött el Victoria.
- Egy szavam sem lehet – sütöttem le a tekintetem. - Az a tizenhét év ugyanúgy az én saram, mint az övé. Ugyanannyira hibás vagyok, mint Rob, ha nem jobban – elhallgattam egy pillanatra, próbáltam lehűteni feltámadó bűntudatomat. - Borzasztóan sajnálom, hogy így alakult! Remélem meg tudtok bocsátani nekem. Egyszer. Majd valamikor...
- Ugyan, Rachel, nincs miért megbocsátanunk! - nyugtatgatott Victoria. Megérintette az arcomat, a szemébe néztem, láttam, komolyan gondolja, amit mondott. - Egyikünk sem haragszik rád. Ezért nem kell aggódnod.
- Ahogy mondja, Rachel – szólalt meg Lizzy mosolyogva. - Ez egy új kapcsolat, itt mindenki tiszta lappal indul. A múltban elkövetett hibákért nem vonunk felelősségre senkit. Senki nem ítél el téged azért, amit tettél. Nem tudjuk, milyen volt akkor neked. Lehet, hogy mi is így cselekedtünk volna. Ez nehéz kérdés.
- Nem is szeretünk erről beszélni Robbal.
- Nem tudjátok, hogy kéne kezelni, igaz? - tapintott a lényegre Claire. Bólintottam, mire szeretetteljesen elmosolyodott. - Megértjük, kincsem, ez természetes. Ne érezd rosszul magad miatta!
- Nem is tudom, mit mondhatnék... - szóltam meghatottan. - Olyan kedvesek vagytok mind, nem lehetek elég hálás!
Mielőtt felelhettek volna, elkezdődött Rob sajtótájékoztatója. Mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét, velem az élen. Onnantól kezdve, hogy fellépett, barátságosan mosolygott, integetett, minden felerősödött és... eltompult. A szívem eszeveszett dobogása, a légzésem, ami egyszeriben zilálássá vált, az izzadás, ami hirtelen cseppekben csapódott ki a bőrömön, a kezem remegése megsokszorozódott, a külvilág ennek ellentmondva távolodott, halványodott, lassan eltűnőben volt. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, mégsem tudtam szólni senkinek, hogy segítsen. A szemem káprázott, szédültem, a fejem hasogató dobszóval akart az őrületbe kergetni. Egyet akartam; legyen vége a szenvedésnek! Múljon el a rosszullét, ne kívánja senki sem, hogy saját kezemmel tépjem ki magamból a fájdalmat! A gyomrom rángatózott, öklendezve előreborultam, de mivel nem ettem egész nap semmit, nem tudtam kiadni magamból azt, ami valószínűleg az egész rosszullétet okozta. El sem tudtam képzelni, mi kárhoztathat ilyen kínokra. Hallottam a hangokat; ijedt, aggódó kiáltásokat, amik, mire elértek hozzám, csupán suttogásnak hatottak. Éreztem egy hűsítő kezet végigsuhanni az arcomon, mielőtt a földre zuhantam volna, s fejemet a padlóba ütve, elvesztettem volna az utolsó kapcsot, ami a külvilághoz kötött.

50.rész

Új kilátások



Este a Szabadság-szobornál fotóznak, utána kései interjú, vacsorával egybekötve. Ne várj meg! Szeretlek.

Nem ez volt az első eset, hogy ilyen üzenet érkezett Robtól. A New Yorkban töltött majd' egy hónap alatt rájöttem, hogy Robnak sokkal keményebben kell dolgoznia, mint azt valaha képzeltem. Reggeltől estig ki sem látszott a különböző feladatokból – fotózások, interjúk, megbeszélések, üzleti ebédek és vacsorák, partik, internetes kérdezz-felelek a rajongókkal Rob hivatalos honlapján... A folyamatos forgatásról nem is beszélve. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobb fényben tűnjön föl, hogy az emberek szeressék és becsüljék, hogy megérdemelje a munkáiért kapott fizetést, de hogy ennyi mindenben kelljen egyszerre helyt állnia, még én sem gondoltam.

A Natashával és Freddel történtek sem könnyítették meg mindennapjait. Mindkettejüktől bocsánatkérő levelet kaptam, amiben megmagyarázták mit miért tettek, leírták, sejtelmük sem volt mennyire véresen komoly, ami Rob és köztem van, s csak jót akartak. Nem hitték volna, hogy ez lesz a dolgok végkimenetele, borzasztóan sajnálták, hogy így alakult és a bocsánatomat kérték. Natasha egy virágokkal díszített ajándékkosarat is küldött, borral és bonbonnal, az édesebb békülés érdekében. Azt kérte, találkozzunk, hogy személyesen is elmondhassa, belátja mekkorát hibázott. Mindkettejüknek válaszlevelet írtam, amiben elfogadtam bocsánatkérésüket, s kértem, felejtsük el a múltat. A találkozást azonban egyértelműen elutasítottam.
Rob úgy gondolkodott, mint én. Megbocsátott nekik, tisztázta a helyzetet, de nem kívánta velük a jövőben tartani a kapcsolatot. Eljátszották a bizalmát, hátbatámadták, ezen nem tudta túltenni magát. A felszínen minden olyan volt, mint régen, de Rob szívében megváltoztak az érzések irányukban.
Natashával továbbra is forgatta a filmet; beszélgettek, nevetgéltek, csókolóztak, ha kellett, de ez mind csak a kameráknak szólt. A szünetekben elmaradtak a közös étkezések, megbeszélések és viccelődések. A stábtagok látták a változást, de a háttérben álló okokról fogalmuk sem volt. Szerencsére senki nem faggatózott.
Fred visszavonult Rob ügyeinek intézéséből, barátságuk véget ért, s ezzel minden elrendeződött.

Én szinte az egész napot a szállodában töltöttem – írással és az otthoni ügyek intézésével. Amikor egy hónappal ezelőtt Rob arra kért, maradjak, nem nagyon kellett győzködnie. Oly sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát, hogy nem bírtam megbarátkozni a távozás gondolatával. Mindkettőnk bánatára, sajnos így sem tudtunk sok időt kettesben tölteni, Rob rendkívüli elfoglaltsága miatt. Majdnem mindennap este esett be mellém az ágyba, s csak néhány óránk volt rá, hogy megbeszéljük a nap eseményeit és szeressük egymást. Ez is több volt a semminél, így nem panaszkodtunk.

Otthon mit sem sejtettek a minket ért történésekről, nekünk pedig nem állt szándékunkban felvilágosítani őket. Úgy döntöttünk, titokban tartjuk, hogy azt hittem, Rob megcsalt, s emiatt Ian karjaiba menekültem. Fölösleges lett volna beavatni bárkit is. Mindketten elegendőnek tartottuk, hogy mi hárman szenvedtünk miatta.

Annie örömmel vette tudomásul, hogy az apjával töltök még néhány hetet, amiért nem lehettem elég hálás neki. Nem kérdezősködött, nem akadékoskodott, egyszerűen jó szórakozást kívánt és azt mondta, szeretettel vár haza bennünket. A hátralévő időt a nagyszüleivel tervezte tölteni.

April esküvőjéig pontosan tíz nap maradt, ami azt jelentette, Robnak kétszer olyan kitartóan kell dolgoznia, hogy minden elrendeződjön addig, és nyugodt szívvel térhessünk haza. Nem tudtam, hogy a házának eladása, autójának leszállítása, s a sajtókonferencia összehívása, melyen bejelenti, hogy visszavonul a munkából, hogyan áll, de bíztam benne, hogy Rob kezében tartja az események alakulását.
Ami a koszorúslányságomat illeti, volt egy számomra igen kínos beszélgetésem Aprillel, amikor is közöltem vele, az esküvőjéig nem térek haza Edmontonba. Ez azt jelenti, hogy nem tudok neki az előkészületekben segíteni, nem vagyok mellette, hogy támogassam, nem együtt élvezzük ki menyasszonyságának utolsó napjait. Csak nehezen tudtam legyűrni emiatt érzett lelkiismeret-furdalásomat, hiszen April annyi mindent tett értem, köteles lettem volna mellette állni. Ő azonban nem hazudtolta meg önmagát; kedvesen és türelmesen biztosított, hogy nélkülem is remekül boldogulnak, a szervezés a legjobb kezekben van, tehát teljesen fölösleges aggódnom és mentegetőznöm, amiért nem vagyok ott. April egy cseppet sem haragudott, sőt, megkért rá, hogy ne foglalkozzak az esküvővel, inkább élvezzem ki a Robbal kettesben tölthető pillanatokat. Ennél más aligha bizonyította volna jobban, mennyire fontos neki a boldogságom és mennyire szeret engem. Igyekeztem eleget tenni a kérésének, s jókislányként élveztem a nem várt ,,nyaralást”.

Ha volt is bennem ellenállás New York irányában, egy pillanat alatt tovaszállt. New Yorkot nem tudtam nem szeretni. A fények, a hangok, a nyüzsgés, a pezsgő mozgás - élővé varázsolta az egyetlen betontömbnek tűnő várost. Reggel ezzel a fantasztikus látvánnyal keltem, este pedig azzal feküdtem és boldog voltam, hogy itt lehetek. New York nyomot hagyott nem csak az életemben, az itt történt fontos jelenetek miatt, hanem hangulatával és stílusával a szívemben is. Ennek ellenére számoltam a napokat, hogy mikor térhetek végre vissza oda, ahova tartozom. Ahogy a férfiak közül Rob volt az egyetlen, igazi a szívemben, úgy a városok közül Edmonton volt az a hely, ahol igazán otthon éreztem magam. Semelyik másik helység nem ért fel vele.


- Hát itt vagy? - simultam Rob kitárt karjai közé.
Még csak reggel hét óra volt, amikor felébredtem. Azt hittem, Rob már el is ment a munkába, de a konyhába érve megpillantottam fáradt, álmos mosolyát, amint épp reggelit készített kettőnknek.
- Igen, itt vagyok – suttogta, rajtam pedig végigfutott a jóleső borzongás. - Éjszaka nem ébredtél fel, mikor megérkeztem...
- Ezért hagytál aludni – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Annyira édesen szuszogtál, nem volt szívem megszakítani az álmodat. Különben is, nagyon késő volt már. Elhúzódott az interjú.
- Gondoltam, amikor még éjfélkor sem jöttél. Nem bírtam tovább várni, elaludtam a könyv felett.
- Jól tetted. Addig sem kellett volna várnod – csókolt homlokon.
- Tudod, hogy rád bármeddig várnék! - motyogtam csókot lehelve a szájára. - Csak nem ittam kávét...
Mindketten felnevettünk. Rob a hajamba túrt, majd az ölébe kapott. Szorosan bújtam hozzá, miközben vadul csókoltuk egymás ajkát. A pultra ültetett, beférkőzött a lábaim közé, így tökéletesen éreztem, miként feszül rajta az alsónadrág. Belenyögött a csókunkba, mikor ujjaim a pólója alá férkőztek.
- Ejnye, Rach, hiszen még nem is reggeliztünk! - kuncogott a nyakamba.
- Igazad van, kell az energia! - csókoltam még egyszer szájon, majd kiszabadítottam magam az öleléséből és teríteni kezdtem.
Rob döbbenten nézett rám, de nem ellenkezett. Folytatta a szendvicsek gyártását, amit azelőtt kezdett el, hogy megzavartam volna. Miután rendbe tettem az asztalt és előkészítettem mindent az evéshez, kávét főztem. Hol én bámultam őt, hol ő pihentette rajtam a tekintetét, ami isteni nyugalommal töltött el. Minden idillinek tűnt – ahogy egymás mellett reggeliztünk, etettük a másikat, csókolóztunk, ahogyan a tegnapról mesélt. Nem is lehetett volna a pillanat teljesebb, tökéletesebb. Megéltem minden lélegzetvételét.
Pár perce már csendben ültünk az üres tányérok és bögrék, használt szalvéták fölött, csak fogtuk egymás kezét és élveztük a minket körbeölelő békét, nyugalmat. Azon gondolkoztam, vajon mit csinálhat most Annie. Hiányzott nekem, alig vártam, hogy újra láthassam, s karjaimba zárhassam. Tudtam, jó kezekben van, mégis aggódtam miatta.
- Rach, komoly dolgokról szeretnék beszélni veled – törte meg a csendet Rob izgatott hangja.
- Tessék? - kérdeztem kissé még lomhán. - Miféle komoly dolgokról?
Ez a reggel nem a komoly megbeszélnivalóké volt. Legalábbis én nem így éreztem. Szívesebben olvasgattam volna a karjaiban, de egy közös zuhanyzás is jólesett volna. Annak mindenesetre örültem, hogy nem sietett még el dolgozni.
- A jövőnkről – jelentette ki, mire a torkomban gombóc képződött.
Bólintottam, jelezve, hogy figyelek, hallgatom mit mond. Nem tudtam megszólalni a feszélyező idegességtől, ami a hatalmába kerített. Elképzelésem sem volt róla, mit ért a jövőnk alatt. Minden egyértelműnek tűnt. Olyannak, amiről nem kell beszélni, csak hagyni kell megtörténni.
- Sokat gondolkoztam az utóbbi napokban – kezdett bele némileg lecsillapodva. - Úgy érzem, fordulóponthoz érkezett a kapcsolatunk. Sőt, az egész életünk! Elég ideje ismerjük és szeretjük egymást ahhoz, hogy komolyabban kezeljük a dolgainkat. Biztos vagyok benne, hogy téged akarlak! Veled akarok élni a hátralévő életemben. Vissza akarok térni Edmontonba, Anniehez és a barátainkhoz – lágy mosollyal az arcomon, megszorítottam a kezét. Egyetértettem minden szavával és meghatott a belőlük áradó gyengéd törődés. - Döntöttem és még soha nem voltam ennyire biztos benne, hogy a döntésem helyes. Holnap megtartom a sajtótájékozatatót. Bejelentem, hogy visszavonulok a munkától, a szerelmemmel és a lányunkkal fogok élni, elvonulva a hírnévtől és figyelemtől.
Elakadt a lélegzetem. Nem számítottam rá, hogy minket is bejelent. Óriási döntés volt ez, ami megváltoztatja az egész életünket. Holnaptól minden más lesz. Elkerülhetetlen a változás.
- Rob, biztos vagy ebben? - kérdeztem elhalón, bár sejtettem milyen kimenetelű lesz a válasza. - Ez nagy változást jelent ránk nézve. Igazából mindenkire nézve.
- Még nem fejeztem be, Rach! - cirógatta meg az arcomat. - A java még csak most jön.
Ismét bólintottam, de az izgalom ahelyett, hogy csökkent volna, most már félelemmel párosult a szívemben. Bíztam benne, tudtam, hogy a legjobbat akarja nekünk, mégis elöntött az aggodalom. Ki tudja miket forgat még a fejében?
- Közlöm a világgal, de előtte a családommal és barátaimmal kell tudatnunk. Joguk van elsőkézből, hamarabb megtudni. Így a legtisztességesebb, senkit nem fog váratlan meglepetésként érni és legalább megismernek téged is.
Reszkető kezekkel kaptam Rob nyaka után. Ő kedvesen átkarolt és belecsókolt a hajamba. Nem kellett szólnom ahhoz, hogy tudja, mennyire megijesztett. Nem álltam készen a találkozásra. Túlságosan nagyot akart hirtelen előrelépni.
- Hidd el Rach, így lesz a legjobb! Holnap délután, a sajtótájékozató előtt találkozol a szeretteimmel. Mind itt lesznek. A szüleim, a nővéreim a családjukkal, Marcus a feleségével, Bobby a mennyasszonyával, Sam a családjával és persze a jó öreg Tom is. Bemutatlak nekik és elmondom a döntésemet. Egyedül eképp érhetjük el, hogy megértsenek és támogassanak bennünket. Sajnos Annie nem lesz itt, vele csak külön ismerkedhetnek meg – tette hozzá kissé bánatosan.
- Rob! - kiáltottam. - Mégis, hogy képzelted ezt? Ide rángatod a családod, s épphogy csak szólsz nekem róla? - A hangom remegett, így a belecsempészett hamis felháborodást nem lehetett hatásosnak nevezni.
- Tudom, hogy félsz, Rachel, de nem kell tartanod tőlük! Amikor idehívtam őket, megmondtam nekik, hogy fontos dolgokról lesz szó. Lélekben felkészülnek. Nem lesz semmi baj. Szépen bemutatlak nekik és kész. Nem olyan nagy lépés, mint amilyennek tűnik.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam. - Ez hatalmas lépés! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Ha azt gondolják, elrabollak tőlük?
- Számukra egyedül az fontos, hogy én boldog legyek. Ha látják, hogy te azzá teszel, s én csak ezt az életet akarom, támogatni fognak bennünket! Biztosra veszem, hogy tetszeni fogsz nekik. Megismernek és megszeretnek. Nem is lehet másképp. Higgy nekem, ők nagyon jó emberek!
- Efelől semmi kétségem.
- Akkor? Magadban nem bízol? - találgatott.
- Én... - hebegtem zavartan. - Nem tudom. Csak... olyan hirtelen jött.
Felkuncogott, bár én nem találtam semmi mulatságosat a helyzetben.
- Lassan egy éve várok arra, hogy hivatalos legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy mindenki tudja, téged szeretlek, csak te kellesz nekem, veled akarom leélni az életem! Büszke vagyok rád. Meg akarlak mutatni a világnak. Nem kell többet titkolóznunk, rejtőzködnünk. Végre felvállalhatjuk azt, ami köztünk van – magyarázta határozott hangon. - Ideje tovább lépnünk. Ijesztőnek tűnik, de menni fog. Bízok magunkban. Képesek vagyunk ezt meglépni.
Gyenge sóhajtás kúszott elő az ajkaimból. Fejemet Rob vállára hajtottam és megkérdeztem, hogyan tovább. Beigazolódott a sejtésem; ő már mindent előre eltervezett.
- Holnap bemutatlak nekik, elmagyarázom, hogy mi is az, ami köztünk van. Beszélünk nekik Annieről. – kis szünetet tartott, ellenőrizte, hogy viselem az elhangzottakat. Nem reagáltam, amivel elégedett lehetett, mert folytatta. - Megtartom a sajtótájékoztatót. Négy nap múlva pedig hazamegyünk, Edmontonba. A költöztetők már intézik a csomagolást, az autómat utánunk hozzák. Az ügynökeim felszámolnak utánam mindent. A Los Angeles-i lakásomat napokon belül eladják.
- Ennyi? - Hisztérikusan felnevettem, magam sem tudtam, miért.
- Van még egy meglepetésem otthonra – válaszolta finoman. A szokásosnál is jobban viselte érzékenységemet.
- Igen? És nem árulsz el belőle semmit? - kérdezősködtem.
- Természetesen nem. Titok. Edmontonban mindent megtudsz. A dolog Annie-t is érinti, így csak akkor mondom el, ha ő is velünk lesz, de ne aggódj, mindent meg tudsz időben! - villantotta fel ragyogó félmosolyát.
- Nehéz napoknak nézünk elébe – suttogtam magam elé meredve.
Megilletődtem az ellőttünk álló feladatok, megpróbáltatások miatt. Sok mindent kellett még átvészelnünk és féltem. Féltem, mert mihez kezdek ha nem fogad be a családja, a barátai? Mi lesz, ha mást akarnak Rob mellett látni? Mi lesz, ha visszavonulásáért engem hibáztatnak? És mégis mi lesz Annievel? Mit fognak hozzá szólni?
Több, mint fél évvel ezelőtt nem volt bennem kétség, azt illetően, hogy Robot befogadják-e az ismerőseim. Izgultam akkor is, hogyne izgultam volna? Mégsem éreztem azt a fenyegetést, hogy nem fogják szeretni. Őt nem lehetett nem szeretni és senki nem kívánhatott jobb embert mellém.
Vajon velem is így lesz? Vagy inkább szokjam a gondolatot, hogy nem? Mihez kezdek abban az esetben?
- Rachel! - szakított ki Rob a gondolataim közül. - Ne töprengj az előttünk állón! Élvezzük ki inkább a délelőtött – semmi programom nincs, hacsak te nem szervezel valamit. Gyere és felejtsd el amit mondtam! - felém nyújtotta a kezét és magával húzott.
- Valóban meg vagy győződve arról, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk? - kérdeztem kétkedőn, miközben kézen fogva a fürdőbe vezetett.
- Az életemet is feltenném rá – biztosított, majd megnyitotta a hatalmas kád csapjait.
A zubogó víz hangja, nyakamra hintett csókjaival együttesen minden gondolatot kivertek a fejemből. Rob tudta, hogyan koncentráljunk a jelenre.