9.rész

Hajnali változások



A Nap sugarai lágyan megcirógatták az arcomat.A szemem rebegve kinyílt,s hirtelen nem tudtam hol vagyok.Szétnéztem,s akkor láttam meg Robertet magam mellett.Békésen aludt,én pedig egy pillanatig csak néztem őt.Tudatosult bennem,hogy még sosem láttam ilyen gyönyörű férfit.Kedvem lett volna megsimítani bársonyos bőrét,szerettem volna a hajába túrni,megcsókolni.Ám akkor minden összeállt,és pánikba estem.Lefeküdtem vele.Megtettem,annak ellenére,hogy megfogadtam magamnak,hogy nem teszem.Mert még mindig volt bennem egy tüske,ha arra a 17 évvel ezelőtti utolsó februári szombatra gondoltam.Mert nem bocsátottam meg neki,s mert nem tudtam feledni azt,hogy mit tett velem.És most mégis szeretkeztem vele.És ha ez nem lenne épp elég még jó is volt.Még hogy jó volt!?Az nem kifejezés.Örültem,hogy aludt,így volt időm végig gondolni mindent.Nem rohanhatok el most,nem az nagy hiba lenne.Ugyanazt tenném vele,mint amit ő tett velem a múltban.Ráadásul az csak megfutamodás lenne.Így nem lehet megoldani egy problémát.És amúgy is,az éjszaka túl tökéletes volt ahhoz,hogy elmeneküljek.Beugrott,hogy Annie meg valószínűleg nem tudja mi van velem.Biztos aggódik.Úgy ahogy voltam kimásztam az ágyból és a táskámat kezdtem keresgélni.Muszáj felhívnom a lányomat!
-Engem keresel?-hallottam a hátam mögül Rob csábító hangját.
Megfordultam,s egy gúnyos mosoly kíséretében csak ennyit mondtam:
-Téged már tegnap este megtaláltalak.Vagy nem tűnt fel?
Felnevetett,erre óriási vágyat éreztem ahhoz,hogy visszabújjak hozzá.
-Gyere!-kérlelt,én pedig nem tudtam ellenállni.Visszabandukoltam az ágyba,és a karjai közé bújtam.Játszadozni kezdett az egyik kósza hajtincsemmel,s aggódó hangon megkérdezte:
-Ugye nem bántad meg?
-Gondoskodtál róla,hogy ne bánjam meg.
-Akkor jó...Féltem,hogy megbántad.
-Miért?Lenne rá okom?
-Ne már Rachel!Hát persze,hogy nincs!De mégis,hiszen 17 év óta most találkoztunk először!
-Sosem hagytál el!Mindig itt voltál.-mondtam félénken,és a szívemre mutattam.
-Igen,mindig veled voltam.-ujjait a kezemre kulcsolta.-És ha akarod most már mindig is veled leszek.-békén hagyta a hajamat és másik kezével megfogta a másik kezemet.
-Azt akarom!Örökké!
Rob gúnyosan felnevetett:-Örökké?Ne nevettes!Örülök,ha lesz pár kellemes hetünk,max. hónapunk!
-Ugyan miért?
-A nők nem nagyon bírják tovább velem.
Hamiskásan rámosolyogtam és bizalmaskodva szóltam,noha hallottam a hangjában a keserűséget:
-Nem vagy te olyan elviselhetetlen!-böktem meg az ujjammal.
-Nem,annyira tényleg nem.-a hangja nem lett könyedebb.
-Akkor?
-A karrierem sokat jelent nekem.A színészkedés,az éneklés,a zeneszerzés...és modellkedni is szoktam.
-Igen,de nem nagyon értem,hogy ez mit is jelent...
-Nem tudom feladni a karrierem!-most már némi indulatot is éreztem a hangjában.Megrémültem ettől,kissé elhúzódtam tőle,mélyen a szemébe néztem és kerek-perec megkérdeztem:
-Még értünk sem?
Dühösen megrázta a fejét és felkiáltott:
-Nem tudom!Egyszerűen nem lehet!
Mintha pofon csaptak volna.Azonnal tudtam ez mit jelent.Kipattantam az ágyból,az egyik takarót magamra húzva.Felkapkodtam a ruháimat és a táskámat a padlóról és a fürdőszobába rohantam.Ő eközben már kiabálta a nevemet,valami mást is mondott,de kizártam világomból a hangját.A fürdőt kulcsra zártam,s már zokogva vettem fel a ruháimat.Megigazítottam a sminkem,bár nem sok értelme volt,hiszen megállíthatatlanul folytak a könnyeim.Végig rángattam a hajkefét a hajamon,addig amíg elfogadhatóan nem nézett ki.Rob dörömbölt az ajtón,de én csak fogtam magam,kinyitottam és kivágtam a fürdőajtót,keresztül csörtettem a szobán és kiszaladtam a szobából.Futva tettem meg a lefele vezető utat,és taxit hívtam.Még mindig kiabált.Ajtócsapódást hallottam.Nem foglalkoztam semmivel.Egyszerűen nem érdekelt semmi.A fájdalom túl erős volt ahhoz,hogy világosan tudjak gondolkodni.Úgy éreztem a szívem megszakad és én ott halok meg.Jobb lett volna.A tudás keserűségétől minden jobb lett volna.De nem haltam meg.Csak futottam lélekszakadva.Majd azzal a hittel,hogy végleg kizárom az életemből,beszálltam a taxiba és haza indultam.